A britek köszönik, nincsenek túl jól, de azért mégis megvannak. A Brexit után néhány órával arról érkeztek a hírek, hogy az Egyesült Királyság megszűnik, a királynő birodalma széthullik. Véleményünk szerint nem eszik ilyen forrón a kását.

Észak-Írországban még mindig a protestánsok vannak többségben, egy népszavazáson (teljes mobilizáció mellett, amely garantált ebben az esetben) ma még simán leszavazzák az egyesült Írországot. Húsz év múlva, amikor az előrejelzések szerint katolikus többség lesz, persze már nem, de az más kérdés. Európa és a nemzeti önrendelkezés híveinek nem túl jó hír, hogy az ír egyesítés garantáltan újabb polgárháborúhoz vezetne, hiszen a ma is létező, csak éppen tétlen unionista fegyveres csoportok (UVF, UDA stb.) nem hagynák annyiban a dolgot.

Az északír katolikusok az 1998-as nagypénteki egyezmény óta gyakorlatilag minden jogot megkaptak, amit szerettek volna. London és Dublin egyenrangú félként, a két helyi közösség bevonásával igazgatja a tartományt. Az ír állam beleszólhat fontos helyi politikai, gazdasági, kulturális kérdésekbe. Észak-Írország valamennyi polgára egyenlő a törvény előtt, mára semmiféle diszkrimináció nincs, az ír nyelvet, az oktatási hálózatot, a nemzeti jelképeket bárki szabadon használhatja. Az erdélyi, felvidéki, délvidéki magyarok alighanem elégedettek lennének, ha Bukarest, Pozsony, Belgrád feleannyit adna nekik, mint a brit állam az északír katolikusoknak.

Skóciában megjósolhatatlan, hogyan döntenének az újabb népszavazáson, de ne feledjük, hogy a saját nemzeti kisebbségeire gondolva több ország, Spanyolország, Románia, Szlovákia is vétózna, ha önállóan csatlakoznának az EU-hoz. Ez az érv alaposan gyengíti a távozni vágyók érvrendszerét, vagyis az újabb népszavazáson ugyanarról szavaznának, amiről a múltkor, egyszerűen a brit államhoz való viszonyról. Valószínűleg ugyanaz az eredmény is jönne ki. Persze, ha a Skót Nemzeti Párt jól és kellő türelemmel előkészíti a népszavazást, mellette új témákat is beemel a vitába, akkor lehet esélye, de itt hosszú évekről beszélünk.

A Brexit után egy felmérés azt jelezte, hogy 65 százalékra emelkedett ugyanazok aránya, akik távoznának az Egyesült Királyságból, de ez leginkább pillanatnyi fellángolás. A jelek szerint sokkal inkább az uniós tagság elvesztése miatti pánik, mint az önálló skót állam vágya áll a háttérben. Ráadásul kemény időszak várna mindkét félre az újabb kampányban, a különbség tehát éles helyzetben biztosan csökkenne. Skócia mindazonáltal nem leigázott tartomány, hanem – Észak-Írországhoz hasonlóan – széles autonómiával rendelkezik. Nem kapta meg ugyan az adózási, társadalombiztosítási, biztonságpolitikai, külkapcsolati területet, de teljes szabadságot élvez a következőkben: mezőgazdaság, halászat és erdőgazdálkodás, gazdasági fejlesztés, oktatás, környezetvédelem, élelmiszer-szabályozás és -ellenőrzés, egészségügy, belügyek, bíróságok, rend­őrség, tűzoltóság, helyi kormányzás, sport és művészetek, szállítás és a turizmus, kutatási, statisztikai és szociális feladatok. A világ valamennyi kisebbsége elégedetten csettintene, ha a többségi nemzet csomagban kínálná a fentieket.

Walesszel pedig az a helyzet, hogy nekik még a saját önkormányzat is nagy feladat, a devolúciós törvényből keveset kértek és kaptak. Az átadott jogkörök egy részét akkor sem tudták volna teljesíteni, ha London ezt feltételül szabja a tárgyaláskor. Ezért van csak tartományi tanácskozó gyűlésük, nem pedig saját parlamentjük, mint Skóciának és Észak-Írországnak. Nem szabad elfeledkezni arról, hogy Wales már 1536 óta az angol jogrendszer része, jogi-politikai-közigazgatási rendszere gyakorlatilag egybeolvadt az angollal. Az önálló Wales mindössze annyiban realitás, amennyiben Kent grófság kiválna az Egyesült Királyságból, hogy saját kormányt, hadsereget állítson fel, önálló pénzt vezessen be. Mondani sem kell, hogy a spanyolok, románok, szlovákok az ő uniós tagságukat is megvétóznák. Akkor meg mire az egész? Ezer szállal kötődnek Angliához, és az érzelmi körülményeken túl nehéz volna elmagyarázni, miért jobb önállóan.

Paradox módon időről időre az angol önkormányzatiság is felvetődik. Statisztikai felmérések szerint azonban az angolok nem támogatják a regionalizmust, nem akarnak önálló angol parlamentet, és nem óhajtják, hogy az angol lakosság túlsúlyát mandátumokban is kifejező jelenlegi választási rendszert megváltoztassák. Így bármiféle angol szeparatizmus nagy valószínűséggel megbukna az érintettek, az angolok ellenállásán. Kivéve talán Londont, ahol léteznek regionális törekvések, de az állam egységét nemigen érintik.

Szóval, várjunk még egy kicsit az Egyesült Királyság szétesésével. Nem biztos, hogy a mostani állam megéri a XXII. századot, de nagy összegben fogadnánk arra, hogy néhány év alatt nem változik gyökeresen a helyzet. A Brexitnek azonban fontos lélektani következményei vannak, a brit állam könnyen sérülékennyé válhat, elveszítheti maradék tekintélyét a világban. Ha Londonban a jövendő évek, évtizedek törvényhozási többsége, legyen bár munkáspárti vagy konzervatív, nem dolgoz ki valamilyen új forgatókönyvet az új helyzetre, akkor a brit állam valóban tovább fog forgácsolódni.