Mivel már mindketten benne járunk a korban (én és az Opel; én egy kicsit jobban), nem vállalom be egy lendületből Rómáig az utat, és történész barátom javaslatára megalszunk egy éjszakát az olasz–szlovén határon, a Monte San Michelén lévő vendégházban. Ezeken a hegyeken, az Isonzó folyó mentén tartóztatták fel a Monarchia zömmel magyar katonái a világháborúba némi hezitálás után az antant oldalán belépő olaszokat.

A hegytetőn kis múzeumnál lelkes önkéntesek fogadnak, minden ingyenes. Előkerül egy fiatalember magyar címeres, piros-fehér-zöld, Hungary feliratú napellenzős sapkában. Ő Alessandro, pár szót még beszél is magyarul, a téma kutatója és a kíváncsiak kalauzolója, jól ismeri történész barátomat, még várt is minket, de a sapkát, mint kiderül, nem miattunk vette fel; mindig ezt viseli.

Megnézzük a karsztba vájt lövészárkokat, a kavernákban az ágyúk helyét, ahonnan a halált osztották. A domboldalban még mindig találni gránátdarabokat (Alessandro fel is vesz egyet a szemünk láttára), sőt állítólag emberi csontmaradványokat is. Ahogy a harcokról, a pusztításról beszél, szavaiban nyoma sincs haragnak vagy gyűlöletnek, sőt. Kifejezetten rokonszenvvel, már-már szeretettel emlegeti az ellenségeket, minket is barátnak tekint. Természetesen bennünk sincs semmi rossz érzés, érdeklődve nézzük az olasz hősi halottak emlékművét, a felirat a halálban „testvérré váló” magyarokról és olaszokról ír.

Furcsa egy harc; míg mi itt egymást irtottuk értelmetlenül, őrizetlenül hagytuk Erdélyt a ’16-os román támadás idején, és kivéreztünk a nagy háború végére; valódi ellenségeink szinte akadálytalanul foglalhatták el a hazánkat. Mindez csak azért, mert részei voltunk egy birodalomnak, amelyikkel Trieszt, Dél-Tirol, Dalmácia ügyében volt egy kis elintéznivalója egy másik országnak.

Másnap, magunk mögött hagyva az Isonzót, másfél óráig repesztünk olasz területen, és akkor érjük el Padovát, ahol a Monarchia a fegyverszünetet kötötte. Végül is hol veszítettük el mi ezt a háborút?