Jelenlegi hely

Engdahl: A gondolatgyárak IV.

Lovas István
Lovas István képe

Miként manipulálja a láthatatlan hatalom a politikát és a fősodratú médiumokat? Ismertető F. William Engdahl A gondolatgyárak című kötetéről.

A múlt heti könyvismertetés III. része azzal fejeződött be, hogy mintegy 150, globálisan ténykedő magánvállalkozás tulajdonosai vették át a világ irányítását és döntenek minden ország és nép sorsáról. Majd következett ez az ígéret/fenyegetés:

„Tekintettel arra, hogy a hazai balliberális oldal minden, neki fájó igazság leírásánál üvöltve kiabál »ürgebőrbe bújt jugoszláv békaember«-féle összeesküvéseket, fájdalmuk fokozására a következő folytatásban megadjuk a fenti záró bekezdések lábjegyzetének forrását, és idézzük az abban lévő kiegészítő szöveget. De hogy már most idegesítsük a ballib üvöltözőket: a könyv szerzője egy világhírű egyetem tanulmányából idézett.”

Nos, a lábjegyzetből látható, hogy a szerzők Stefania Vitali, James B. Glattfelder és Stefano Battiston. Címe: A globális nagyvállalati irányítóhálózat. (The network of global corporate control). Ahol a tanulmány készült (és most ugrik a majom a vízbe): ETH, Zürich, 2011. október 26-i dátummal.

A zürichi Eidgenössische Technische Hochschule (Szövetségi Műszaki Főiskola) a világ elit egyetemei rangsorában egészen elől van. A QS ranglistán a világ nyolcadik legjobb egyeteme. A QS-t azért választottuk, mert a budapesti Soros-egyetem erre a ranglistára hivatkozott, amikor az egekig magasztalta saját, a 301-350. helyre történt besorolását.

Vagyis kaphat így az orrára egy virtuális pöckölést az, aki ezen Soros-féle körökből „összeesküvés-elméletként” próbálja elintézni a fentebb idézetteket és a most következőket.

Ezt írják a svájci egyetem idézett tudósai: „Ez az első alkalom, hogy a tulajdonosok nemzetközi hálózatának architektúráját megvizsgálják. Ezt azzal kapcsoljuk össze, hogy kiértékeljük azt a befolyást, irányítást, amelyet ezen globális játékosok mindegyike gyakorol. Ismereteink szerint a transznacionális vállalatok egy hatalmas hálózatot képeznek, amelynek az irányítását pénzintézetekből álló apró magcsoport gyakorolja”.

Ezután Engdahl a lábjegyzetben imént megadott idézetet így folytatja: „A tudósok egy uralmi piramist azonosítottak, amelynek révén 147 globálisan cselekvő multinacionális konszern – főként olyan pénzügyi vállalkozások, mint a Wall Street és a londoni City bankjai, juniorbankjaikkal, a Deutsche Bankkal és az UBS-sel, hálózati összekapcsoltsággal elöljáróikkal és részvényeseikkel – gyakorlatilag a világ vagyonának 40 százalékát uralja.”

Engdahl, már visszatérve saját szövegéhez, ezzel az ironikus megjegyzéssel „nyugtázza” az idézetteket: „Ez lenne tehát nekik a demokrácia”.

Majd így folytatja: egy szempontból a projektjük – éppen úgy, mint a magán gondolatgyárak, amelyeket felépítettek projektjük előre viteléhez – legalább olyan régi, mint Nagy Sándoré. Az alexandriai könyvtár a Ptolemaiosz-i dinasztia idején, a Krisztus előtti harmadik évszázadban e hatalmas birodalom legfontosabb gondolatgyárául szolgált.

A mai, önmaguk által kinevezett oligarchák azt részesítik előnyben, hogy a háttérben működjenek. Gondolatgyárak egész láncolatát hozták létre, amelyeket angolul think tankeknek neveznek, amelyek egyetemekre támaszkodnak és olyan tudósokat képeznek, amilyeneket csak a modern technika megenged egy totális világuralom régi álmának valóra váltására.

Erről beszél Zbigniew Brzezinski, legfőbb stratégiájuk egyike Két kor között: Amerika szerepe a technetronikus korban című könyvében (Between Two Ages: America’s role in the Technetronic Era). A kötetet a múlt század hetvenes éveiben írta, közvetlenül azelőtt, hogy David Rockefeller Trilaterális Bizottsága nevű gondolatgyára igazgatójának nevezték volna ki:

A technetronikus kort egy erősen irányított társadalom lépésenkénti létrehozatala jellemzi. Egy ilyen társadalmat olyan elit uralja, amelyet nem korlátoznak a hagyományos értékek. Hamarosan lehetőség nyílik arra, hogy minden egyes állampolgárnak a folyamatos ellenőrzését meg valósítsák és tényleges aktákat vezessenek róluk, amelyekben a polgárokat illetően még a legprivátabb információkat is regisztrálják. A hatóságok azután mindenkor elővehetik ezeket az aktákat.

Azaz az említett 150 globális akciórádiuszú konszern mögötti szupergazdag és szuperhatalmas családok összeesküvéséről van szó, akik a hajtóerőt jelentették a nemzeti szuverenitás megszüntetésére irányuló erőfeszítések mögött, melyeket az elmúlt évtizedekben megfigyelhettünk. Világméretű terjeszkedésük érdekében a gondolatgyáraik kapcsolatokat ápolnak a fontos országok vezető újságíróival és véleményformálóival.

Az Európai Unió gazdasági motorja, a Németország fölötti uralom a tervük lényeges részét képezte. Senkinek nem szabad tehát meglepődnie, ha újságírók leleplezik, hogy őket amerikai gondolatgyárak vagy a CIA megvásárolta.

A globális elitek ezen gondolatgyárai a nemzetállamot a múlt relikviájának nevezik. Intenzív lobbitevékenységüknek köszönhetően konszernjeik olyan intézményeket használnak ki, mint Brüsszelben a nem megválasztott Európai Bizottságot, a Nemzetközi Valutaalapot, a Világbankot vagy más, demokratikus ellenőrzésnek nem kitett szupranacionalista intézményeket, hogy napjaink életének minden aspektusát uralják, azaz az oktatást, a táplálkozást, az egészségügyet, a demográfiát, a bevándorlást, a kommunikációt, a közlekedést, a kereskedelmet, a mezőgazdaságot, a pénzügyeket és a környezetet.

Irányításuk szerint zajlottak azok a viták, amelyekben a NATO-t egy ellenőrzésük alatt álló, globálisan fellépő hadsereggé alakítanák át funkcióban, annak érdekében, hogy diktálják azon kereskedelmi rendelkezéseket, amelyek csak saját érdeküket szolgálják. E cél szolgálatába állították a Világkereskedelmi Szervezetet vagy az új TTIP-t – mindkettőt azzal a joggal felruházva, hogy a hatalmas, globálisan működő multinacionális konszernek jogait a nemzeti törvényeken és bíróságokon felülemelkedve akadálytalanul e társadalmakra erőltethessék.

Megjegyzés: tekintettel Trump amerikai elnök eddigi szélkakas fordulékonyságára, egyáltalán nem biztos, hogy a TTIP, vagyis a transzatlanti kereskedelmi szerződés eddig is szupertitkos tárgyalásait nem fogják folytatni.

Senki ne lepődjön meg, írja a szerző, hogy a vezető német hetilap, a Die Zeit tudósítóját is meghívják a David Rockefeller és Henry Kissinger körül csoportosuló transzatlanti elit Bilderberg konferenciáira. (Amihez szintén tegyük hozzá: rendszeres, illetve állandó vendégek e konferencián az osztrák Der Standard című napilap tulajdonosa, mint ahogyan a Financial Timestól vagy az Economist hetilaptól is szinte mindig találunk ott meghívottakat. Ami a habzó szájjal magyarellenes Der Standardot illeti: arról se feledkezzünk meg, hogy annak rendszeres publicistája, Paul Lendvai is olykor ott csücsül.)

Ezek az újságírók természetesen szigorúan tartják magukat e Bilderberg-találkozók azon szabályához, hogy az ott elhangzottakról nem szabad beszélni a nyilvánosságnak.

Ugyanilyen jelentőségű az Axel Springer AG előjárójának, Mathias Döpfnernek a jelenléte a Bilderberg-konferenciákon. Felbecsülhetetlen az a befolyás, amelyet a Springer média – a Bild vagy a Die Welt – tud kifejteni Döpfneren keresztül.

Mind a több mint hárommilliós példányszámban megjelenő Bild bulvárlap, mind pedig a Welt arról ismert, hogy egy adott atlanti tervet terjesztettek, és nem támogatták a valódi demokráciát.

Miközben olyan újságírók, mint Uwe Krüger vagy Udo Ulfkotte hatalmas szolgálatot tettek azzal, hogy a német nyilvánosságot tájékoztatták arról, miszerint médiumaik minden másnak, csak tárgyilagosnak nem nevezhetők, az anglo-amerikai médiaelitek gondolatgyárai az USA-ban és Angliában a sötétben tudtak maradni. Még Németországban is csak keveset tudnak róluk. De éppen ez az, amit fontos tudni annak megértéséhez, hogy kiderüljön, mennyire romboló hatásúvá vált a német újságírók korruptsága.

Engdahl második fejezete megkezdése előtt összefoglalva kötetét, elmondja, annak feladata, hogy fényt vessen arra, miként működnek a szupergazdag és szuperhatalmas családok keltetőgépeiként működő amerikai és brit gondolatgyárak, és hogy milyen pontos terveket dolgoztak ki a nemzeti szuverenitásnak a megszüntetésére a világ minden országában. Hogy ez sikerüljön, a kulcsországokból – mint Németország – a legjobb újságírókat toborozzák.

A szerző elmondja, vizsgálatát az amerikai gondolatgyárak „anyjával”, a New York-i Külkapcsolatok Tanácsával (Council on Foreign Relations) kezdi, illetve annak alapításával a versailles-i békekonferencia folyosóin. Ahol az alapítók J. P. Morgan & Company emberei voltak, azaz ugyanazon bankárok, akik 1915-ben biztosították az amerikai sajtó fölötti hatalmukat.