Szűk baráti környezetben ÉLŐ ZENE. Ebben éltem gyermekkoromban. A „paraszti osztály”, a „munkásosztály” citerázott, harmonikázott és szájharmonikázott. A polgárság hegedült, zongorázott. Családi vagy baráti körben, meghitt hangulatban. 1947-ben Pestre költözve még elcsíptem néhány csudálatos esztendőt a monarchia és a Horthy-korszak fővárosi életének meghitt hangulatú, nyilvános élő-zene maradványaiból. Ami egyszerre volt európai és pesti. Párizsi eredettel talán, de berlini-bécsi közvetítéssel alakult ki nálunk egy sajátos, eredeti magyar változat. Tenyérnyi, majdnem magánszalon méretű és meghittségű nyilvános kávéfőzdékben énekes-zenés családias összejöveteleken. 18-20 éves egyetemistaként kísérgettem, „gardíroztam” nagyon gazdag és férjeik által elhanyagolt szépséges, érett asszonyokat ezekre az élőzenei szeánszokra. Mindenekelőtt a Kedvesbe, ahol a zseniális komikus pöttöm zsidó, a „Kisrott” hatalmas termetű hitvese, Türk Berta teremtett intim kapcsolatot a közönséggel, magyar és német nyelven bizalmaskodva velünk, roppant szellemesen. És az maga az őrület, hogy ugyanabban a Váci utcai házban (19) Kisfaludy Károly és később Vörösmarty Mihály elhunyt. És megrendítő volt azon a helyen összetekeredve a gyönyörű nőkkel tangózni, ahol a két költőóriás ravatala állott száz-százötven évvel azelőtt. (Ezt persze csak én tudtam.) A Kispipában hallgattuk a „Szomorú vasárnap” világhírű költőjét, Seress Rezsőt, aki sem zongorázni, sem énekelni nem tudott, kottát nem olvasott, ezért „füttyös muzsikusnak” csúfolták. Jártunk az Annába, a Napfénybe, a rózsadombi Miniatűrbe (ez külön regénytéma). A Kossuth Lajos utcai romos épületben lévő Kisfórumba, azután az Aranykéz utcai Pipacsba, ahol orvos-testvérpár muzsikált, de főképp egy izgalmasan pikáns mixernő dolgozott, aki – sajna – leszbikus volt, s csak később tudtam meg róla, hogy ippeg leszbikussága miatt a Rákosi-korban beszervezett besúgó lett. De hallgattuk még Cziffra Györgyöt, jártunk az Annába, a Brazilba (Bródy Sándor fia, András törzshelyére) és 1962-ben egy „kihelyezett” magyar bárba Párizsban, az Old Viennába, ahol Fischer Pista éltette tovább a magyar hagyományokat (gulyásleves is volt!) amíg élt. Párizsban egyébként hallgattam Georges Brassenst, erotikus szövegeket poénkodott, Jaques Brelt, ő gunyoroskodott. Edit Piaffal csak „összefutottam”. Tehát van összehasonlítási alapom.

De minek gyövök én mostan ezzel elő? Mert ma is él ennek a különleges hungarikumnak egy elődeihez méltó képviselője, a valóban világhírű Kovács István. A műfaj utolsó mohikánja. Grönlandtól az Antarktiszig, Svájctól Amerikáig, Németországtól Afrikáig végigmuzsikálta az egész világot, őrizve a magyar hagyományokat, azzal a különbséggel, hogy nemcsak népdalt, magyar nótát, jazzt, bárdalokat, hanem Mozarttól Wagnerig klasszikusokat is játszik, családiasan közvetlen modorban. És barátjával, Hassza Aladárral a csudálatos muzsikussal kétszemélyes zenekarokat is bűvöl.

Joggal kérdezhetik: mit eszek én ezen a Kovács Istvánon? Pontosabban: művészetén. Mindenek előtt azt, hogy maga a megtestesült muzsika. Klasszikustól könnyű zenéig mindenben. Egyszer, kedvencem, Kocsis Zoltán azt mondta: ha valaki kellő érzékkel üt össze két fazékfödőt, remek zenét produkálhat. Hát így vagyok én a muzsikával. Strauss Richárdtól Lehár Ferencig mindent zabálok. Igaz ugyan, hogy tizenéves koromban „regős cserész” voltam, sőt azt hittem, népdalt is gyűjtök, amíg Kodály Zoltán személyesen és tapintatosan ki nem józanított. Ám szélsőséges, túllihegő zenei műfajokat lenéző, sznobizmustól megóvott a jó sorsom.

De mit csinál most Kovács István? Utolsó bárzongorista mohikánként éppoly zseniálisan, a villányi tájon, Kisjakabfalván illatos és zamatos borokat termel.