Európa válaszra vár

„Akié a szó, azé a mondat. Akié a mondat, azé a könyv. Akié pedig a könyv, azé a könyvtár – és akié a könyvtár, azé a tudás” – írta Békés Márton történész népszerűvé vált Tihanyi tézisek című esszéjében éppen egy évvel ezelőtt, felvázolván egy kulturális forradalom, honfoglalás, felszabadító hadjárat (megfelelő rész aláhúzandó) szükségességét.

Fotó: shutterstock.com, illusztráció

Találó megállapítás ma is, a genderháború kellős közepén. Mert miről is van szó? Csupán arról, hogy az 1968 óta diadalt diadalra halmozó és ebből világ­uralmat teremtő, majd a szocialista világrend 1990-es összeomlását követően a Nyugat által bekebelezett Kelet népei fölött is eszmei-lelki és ebből következő politikai és gazdasági uralmat kiépítő elit birodalmának végnapjait éljük.

Onnan tudjuk, hogy ezek végnapok, hogy ami bennünket, korábbi alávetetteket illet, már nem akarunk a régi – balliberális – módon sem élni, sem gondolkodni. Saját ethoszt, saját mércét és saját fogalmakat akarunk, amikkel a dolgok, amelyek körülvesznek bennünket, leírhatók.

Lázadásunk a balliberális hegemónia ellen nem ma kezdődött. Amikor az első szellemi korbácsütések megcsípték néhányunk bőrét a kilencvenes évek kezdetén – „antiszemita”, „kirekesztő”, „szélsőséges” és hasonlók –, akkor kezdődött minden. A korbácsütés fájt, és a fájdalom nehezen múlt el, mert a megkínzott azt látta, hogy nyomasztóan magányos. A többség elhúzódott tőle, hiszen senki nem akarta, hogy őt is elérje a korbács. Fájt a verés, de túl lehetett élni. Nietzsche jól látta, ami nem öl meg, az megerősít.

A lázadás második fokozata akkor kezdődött el, amikor a balliberális elit, nem fogván fel, hogy elég egyetlen életben hagyott lázadó ahhoz, hogy a lázadás tüze feléledjen, de már egyre több lett a nyílt és még több a titkos lázadó, a helyzet megértésére való törekvés helyett tovább suhogtatta a korbácsot, azonban egy teljes generációt már nem lehet korbácsütésekkel nevelni.

A lázadás harmadik fokozata így akkor jött el, amikor egy véletlen győzelem folytán a lázadók megismerték a maguk erejét. Ez Magyarországon nem 1998 és 2002 között volt, bár ekkor alapozódott meg, hanem a 2002-es meg nem érdemelt vereséget követő hatalmas, immár generációkon túlmutató összefogásban, amelynek a szakralizálódott szeretet adott akkora erőt, mely végül a nyolcéves menetelés utáni háromszoros kétharmad csodáját hozta el. Kiderült, hogy legyőzhetetlenül erősek lettünk.

Mi vagyunk a többség, és mellettünk van az igazság: ezzel a lázadás negyedik fázisába értünk. A gondolat jogát még vissza kell szereznünk. A magunk szavaival kell leírnunk és megértenünk a változó világot. Magyarországon magyarul nincs akadálya annak, hogy kimondjuk, az európai civilizáció beteg: minél jobbak az életkörülmények, annál kevesebb gyerek születik (ellentétben például Afrikával, ahol viszont egyre több).

E vészjósló kór vizsgálata ma már szó szerint élet-halál kérdés. Miért nem lesz apa a fiúból és anya a lányból? Mi változott? Hogyan? Mit lehetne tenni? Európa jövője múlik a válaszon. Ha lesz válasz, lesz jövőnk. Ha nem lesz válasz, nem lesz jövőnk, és Európa népessége kicserélődik. Kell ezzel foglalkozni? Mivel kellene, ha nem ezzel? De ne használjunk fertőzött szavakat – gender, rasszista, xenofób, LMBTQ –, használjunk tiszta és egészséges fogalmakat. És ne bizonytalankodjunk, mert sürget az idő. Európa válaszra vár. És csak mi tudunk választ adni – amely egy új korszak nyitánya lesz.

Lapszám: