Fontos dolgokról

Néha az az érzésem támad, hogy nem veszünk észre semmit, kiváltképp az életben valóban fontos dolgokat, mert állandóan csinálunk valamit. Pontosabban úgy érezzük: csinálnunk kell valamit. És talán jobb, ha őszinte leszek: nem néha támad ez az érzésem, hanem rendszeresen. Sokszor. Hogy azt ne mondjam: mindig. Talán mióta kizökkent a világ a helyéről, talán mióta a világ elvesztette Istent, az az érzés van bennünk, hogy ha nem teszünk valamit, nem foglalkozunk valamivel, nem szorgoskodunk, nem „javítjuk ki” a körülöttünk lévő hibákat, nem „jobbítjuk” mi magunk a környezetünket, a minket körülvevő teret, társadalmat, akkor haszontalanok, feleslegesek vagyunk. A nem eszközként, hanem célként tételezett globalizáció és a digitalizációs folyamatok, melyek csak a jelen megélésére fókuszálnak, ezen tendenciát pedig iszonyatosan felerősítik: mindenről értesülnünk kell a virtuális valóság révén, illetve abban mindenhol egyidejűleg ott kell lennünk – ha valamiről nem tudunk, arra nem reagálunk azonnal, azt nem osztjuk meg és nem lájkoljuk, olyan, mintha nem is élnénk. Valami megfoghatatlan, felsőbb, de evilági kényszer nehezedik ránk: a folyamatos cselekvés kényszere.

És bár úgy tűnik, hogy a megismerhető világ és az arról számunkra rendelkezésre álló tudás egyre csak tágul, hiába érhető el a korábbiakhoz mérten végtelennek tűnő információrengeteg, gyarlóságunkból fakadóan az emberi szellem befogadó- és koncentrációs képessége véges. Hiába tűnik úgy, hogy a korlátlan tudás és ebből fakadóan a megoldhatatlan problémát nem ismerő cselekvőképesség korát éljük, a folytonos cselekvési, befogadási és reagálási kényszer miatt valójában se tér, se idő nem nyílik a bölcsesség megszerzéséhez szükséges elmélyülésre, a harmónia megtalálására: sok bába közt elvész a gyermek. A „hogyan éljünk?” kérdésére adandó válaszhoz, a „jó élet” megtalálásához ugyanis nem több tudományra, nem több tudásra, nem több cselekvésre, nem több információra van szükségünk, hanem bölcsességre. Ahogy az ókori görögöknél a „bölcsesség szeretetét” (philoszophia) tekintették az erényes élethez vezető útnak, úgy a katolikus Biblia-magyarázat is a legfontosabbnak tekinti a bölcsességet a Szentlélek hét ajándéka közül. (Én magam református vagyok, de ez ebből a szempontból mindegy is.)

A (poszt)modernitás azonban a bölcsességet elveti, ahogy a dolgok, az élet – és benne mi magunk – egészének megértésére szolgáló módszerek trónjáról letaszította a filozófiát, illetve a teológiát, „szaktudománnyá” száműzve és degradálva azokat. A „Most generáció” azonnalisága, az éntársadalmak önhittsége, a „valósítsd meg önmagad” alaptalan bátorsága a világ instant igényeink szerint történő megváltoztathatósága kapcsán nemcsak lehetetlenné teszi a természetes renddel való összhang megtalálását, de feleslegesnek – sőt, rossznak – tartja a várakozást is.

A várakozást az elmélyülésre, a várakozást valami igazán fontosra, a várakozást az Eljövetelre (adventre). A dolgok, az élet rendjének, a körülöttünk és felettünk létező Létező felfogásához és megértéséhez és valódi, mély átéléséhez ugyanis idő (várakozás) szükséges, nem utolsósorban azért, hogy ne csak önmagunk, az „ego” kiteljesedése lebegjen szemünk előtt, hanem végig tudjuk gondolni az egész rendet, hogy hogyan éljünk együtt összhangban másokkal, családunkkal, közösségeinkkel. Hogy olyasmikre koncentrálhassunk, melyek valóban fontosak.

Azonban a világtörténelem során mindig is azonnali (forradalmi) átalakítási attitűddel bíró progresszió minderről gyökeresen másképpen vélekedik. A progresszió nevében is azt feltételezi, hogy az emberiség „halad”, pontosabban haladnia kell, melyhez természetesen változás és fejlődés szükséges. Ha ebben a(z egyébként nem létező) haladásban pedig valami „fennakadás” történne, azonnali cselekvésre, beavatkozásra, társadalmi mérnökösködésre van szükség. A transzcendens létezését valló egyistenhit, illetve az erre alapozó konzervatív megközelítés a „világ rendjéről” mint a természeti-morális törvények alapján létező, az „én”, az Ember befolyásán kívül álló „természetes igazságosságról” gondolkodik, ahol a dolgok teremtett rendjében minden a helyén van, illetve Isten akaratából a helyére kerül. Ez az igazán fontos e szemlélet szerint, nem pedig az, hogy az egyén éppen aktuálisan mit akar, milyen vágya van, és azt milyen azonnali cselekvés útján lehet kielégíteni.

Ezzel szemben a progresszió és annak megannyi ideológiai és politikai leágazása – bevallva vagy bevallatlanul – úgy gondolja, hogy az „igazsághoz” a természet adta rend legyőzésén, megváltoztatásán keresztül juthatunk el. És mivel ilyen értelemben e „rend” nem a világ öröktől fogva adott (belső) rendje, hanem egy tetszőlegesen formálható külső materiális környezet, a bölcsességből vagy a hitből eredeztetett természeti-morális törvények helyét az ember által alkotott törvények átvehetik, sőt, azokat igazából felül kell hogy írják. Így pedig lényegében minden amorális „rend” (liberalizmus, különféle szocializmusok, emberi jogi fundamentalizmus stb.) igazolható, hiszen az „igazolás hatalma” maga nem egy külső vagy felettünk álló tekintély, hanem az „én”, az Ember kezében van.

Ha ez így van, vagyis inkább így lenne, akkor valóban feleslegesnek lenne tekinthető minden, az ember befolyásán „kívülről” érkező morális-etikai parancs a jó és kívánatos életet, a közösség rendjét érintő biztonságot és békét vagy az emberi együttélés szabályait illetően. Azonban nem csoda, ha mindennek kapcsán erős szkepszisünk támad – és nem csak azért, mert a Biblia az Úr és a Teremtés hatalmát hirdeti. Hanem azért is, mert a haladáselvű eszmék – ahogy követelményrendszerük egyes elemei, mint például a semlegesség is – önfelszámoló tanok. Annyira túlhangsúlyozzák ugyanis az egyén (vagy az ideológia által aktuálisan kreált csoportok) totális, már-már totalitárius szabadságát mindenre, hogy felszámolják az e „szabadságot” lehetővé tevő természetes közösségek (és rend) alapjait.

E „szabadság”, főleg annak posztmodern változata – mely ma szemünk előtt rajzolódik ki multicégek plakátjain, reklámblokkokban, valóságshow-kban, hivatalos liberális korifeusok mantráiban és Brüsszel européer szakpolitikáiban – ugyanis végső soron azt üzeni, hogy „most valósítsd meg álmodat!”, „ne ismerj korlátokat!”, ne ismerj természetes rendet, hierarchiát, transzcendenst, tekintélyt: ami igényed van, azt követeld ki, de azonnal, amit meg akarsz tudni, tudd meg, de azonnal, ne érdekeljen semmi más, csak a pillanat és önmagad (meg persze hivatásos jóemberkedés gyanánt az éppen aktuálisan érzékenynek gondolt kisebbségek problémái). Az egyén korlátlan kiteljesedési vágya azonban kiüresíti az élet valódi mélységét, átélhetőségét, és a helyzet fonákságára – mint tinédzserek a buli másnapján – előbb-utóbb rá fogunk döbbenni.

Feladatunk természetesen, hogy e fonákságra magunk is felhívjuk a figyelmet – ugyanakkor őszintén mondom: a helyzet maga ne frusztráljon minket. A frusztráltság, aggodalmaskodás gátolja az elmélyülést, koncentrációt, az igazság pedig úgyis a mi oldalunkon van. Hiába hiszik ugyanis azt egyesek, hogy amit Isten megteremtett, az pillanatnyi vágyak alapján „most”, „azonnal” megváltoztatható: mi tudjuk, hogy ez nem így van. Várakozzunk hát inkább békében, nyugalomban – és ha tehetjük, csendben, elmélyülten – így advent idején a valóban fontos dolgokra, a Megváltó Krisztus születésére, tudva azt is, „hogy az ember hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül”. (Róm. 3,28)

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

Lapszám: