Ezen a héten Budapestre érkezik Vla­gyi­mir Vlagyimirovics Putyin, az Orosz Föderáció elnöke. A világ egyik legnagyobb befolyással rendelkező politikusa ötödször találkozik Orbán Viktor miniszterelnökkel, ami figyelemre méltó. Az amerikai elnökválasztást követő napok eseményei már jelzik, hogy a világpolitikában fordulat várható, a konfrontációt fölválthatja az értelmes együttműködések politikája, ami mindenképpen biztató.

A modern patriotizmus két legsikeresebb megvalósítójának találkozója ezért új távlatokat nyithat, egyúttal annak bizonyítékával szolgálhat, hogy a patriotizmus – ellentétben a nacionalizmussal és a sovinizmussal – úgy igyekszik egy nemzet életesélyeit javítani, hogy egyúttal a szűkebb és tágabb régió érdekeit is tiszteli. Ahogy a magyar szuverenitás és nemzeti biztonság nincs ellentmondásban a régió országai, az egyre több együttműködőt magába fogadó visegrádi négyek alapvető érdekeivel, ugyanúgy megfogalmazhatók azok az alapvető gazdasági, politikai, kulturális és demográfiai célkitűzések, amelyek a teljes értelemben vett európai civilizáció érdekeit szolgálják.

A biztonság, a megbízhatóság, a kölcsönösen előnyös szerződések, az egymás megértésére való törekvések mindegyik európai társadalom számára egyformán fontosak, kivált akkor, ha például az amerikai hegemonizmus által az Európai Unióra kényszerített Oroszország elleni gazdasági szankciók már eddig is súlyos károkat okoztak az egyes nemzetgazdaságoknak, minden látható és várható eredmény nélkül.

A nyugati titkosszolgálatok által kiprovokált ukrajnai zendülés és az abból kirobbant káosz szükségképpen kényszerítette Oroszországot azokra a lépésekre, amelyek előre láthatóak voltak. Az egyetemeken akár külön tantárgy lehetne – ha lehetne ilyen tantárgy – azon piszkos trükkök, aljas üzletek, szennyes manőverek ismertetése, amelyek igen sokszor egy előre elhatározott véres háborúhoz vezetnek, melynek káoszában aztán többnyire elvész a provokátorok nyoma, és sokszor utólag szinte lehetetlen földeríteni, tulajdonképpen miért is rontott az egyik fél a másikra. Maradva Magyarországnál, tulajdonképpen miért is léptünk be az első és a második világháborúba? A külső kényszeren túlmenően ugyan fűződött-e egyáltalán bármiféle érdekünk a hadba lépéshez?

Könnyű a válasz: semmiféle nemzeti érdek nem fűződött a hadba lépéshez, csak éppen nem voltunk abban a helyzetben, hogy a saját érdekeinket – a békénket – megvédelmezhettük volna. Több mint valószínű, hogy a szíriai, líbiai, libanoni, mozambiki és más hasonló helyzetben lévő emberek sem akarták a háborút, a mérhetetlen nyomort és pusztulást, ami rájuk szakadt. Nagyon úgy fest, hogy e tekintetben a háborúk igazi urai és haszonélvezői még ma sem kíváncsiak rájuk.

Vagyis óriási jelentősége van az értelmes párbeszédnek, a kinyújtott kéz elfogadásának, a hasznos gazdasági együttműködések kialakításának. Ezért Oroszország első emberének budapesti látogatása, függetlenül attól, hogy mi szivárog ki a tárgyalásokból (többnyire szinte semmi), hatalmas jelentőséggel bír. Nem csupán azért, mert ismét bizonyítást nyer a magyar bel- és külpolitika sikere és elismertsége, hanem inkább azért, mert e sikerek eredményeképpen egy nagy lépéssel közelebb kerülünk a biztonságos világhoz és ugyanekkora lépéssel távolabb a háborús fenyegetésektől, amelyek szennyes lángja pedig itt a szomszédban tegnap még vadul lobogott és még ma is fel-fellobban.