Péntek reggel Pilátus rosszkedvűen járkált fel-alá a jeruzsálemi vár hatalmas termében. Nem szerette ezt a várost, szívesebben időzött Cezáreában. Az ünnepre azonban ide kellett jönnie, bár inkább lett volna bárhol másutt. A biztonságára felügyelő két tiszt a háttérből aggódva figyelte. Ekkor fiatal katona lépett be, tisztelgett.
– A főtanács küldöttsége vár rád kint, prokonzul! – jelentette. – Egy foglyot hoztak, azt akarják, ítéld el.
– Hát jöjjenek be! – vetette oda ingerülten Pilátus. A katona zavartan krákogott.
– Azt mondják… Nem jöhetnek be, mert beszennyeznék magukat… Vagyis tisztátalanok lennének az ünnep előtt…
Hátul, az egyik tiszt, akit nemrég vezényeltek ide, dühösen a kardjára csapott.
– Mit képzelnek? A helytartó parancsol! Még hogy tisztátalanok? Hát kinek a kezében van a hatalom? Azonnal küldd be őket!
Pilátus csitítóan a vállára tette a kezét.
– Ez nem ilyen egyszerű.
– Csak nem akarsz kimenni hozzájuk, prokonzul? – kérdezte döbbenten a legionárius. – Ez megalázkodás. Ők akarnak tőled valamit, hát jöjjenek ide!
– Azt hiszem, okosabb, ha kimegyek.
A tiszt eddig keveset látott a világból, és azt hitte, Róma annak a közepe. Nem hagyta annyiban, hevesen támadt Pilátusra.
– Nem a mi kezünkben van a fegyver? Odacsapunk jobbról-balról, majd megtanulják, ki a tisztátalan.
– A valóság mindig megbújik a látszat mögött – mondta Pilátus csöndesen. – Te ehhez nem értesz.
– Én nem értek? Hiszen a cézár a leghatalmasabb a világon, te az ő helytartója vagy, és nálunk vannak a fegyverek. Világos, hogy ők jönnek be.
– Ezért mondtam, hogy még keveset értesz a világból. De majd megtanulod. – A katonához fordult. Fáradt sóhajjal, alig hallhatóan dünnyögte: – Szólj nekik, hogy kimegyek. – Aztán intett az eddig mozdulatlan másik tisztnek. – Ezt a katonát pedig – mutatott a vehemens alárendeltjére –, aki tiszteletlenül viselkedett a helytartóval, fogd le. Még ma példásan megbüntetem.