Hol élek én?

A pánikgyáros hiszteroliberálisok szerint katasztrófatelepen. Mert Magyarország romokban hever. Megszűnt a jogállamiság, a szólásszabadság, a közbiztonság, rasszisták, xenofóbok meg egyéb fóbok randalíroznak az utcákon. Összeomlott az egészségügy, ápolónők, orvosok menekülnek (migránsosodnak), őrületes tanárhiány van, mindenki kiöregedett vagy hamarosan kivénhed, ám gyermek sincs, vészesen fogy a lakosság, aki még megmarad, az is kivándorol. A maradék magyar idegengyűlölő, cigányutáló, antiszemita. És halálos beteg. A nemzetközi megmérettetés szerint élen járunk gyógyíthatatlan betegségekben, végzetesen kövérek vagyunk, rák-, szív- és érrendszeri betegségekben az elsők a világon, csak nyelvtudásban vagyunk az utolsók. Étkezési szokásaink bődületesen egészségtelenek, Orbán Viktor ütem­verésére lépdelünk a pusztulásba. Csak az idióta nem látja, hogy a Fidesz politikája katasztrófába vitte az országot, itt nem lehet élni, lassan meghalni sem, mert nincs, aki elföldeljen.

Fotó: shutterstock.com, illusztráció

A Sargentini-szavazás után azt is megtudtuk, hogy az igazi hazafiak azok, akik a magyarok érdekei ellen szavaztak. Mi még azt sem tudjuk, hogy a rossz a jó nekünk. És ez a végítélet megföllebbezhetetlen, mert nemzetközi szervezetek döntöttek így, az Amnesty Internationallel az élen, ami ítéletre a hitelesítő pecsétet a gorgóhajú, „gyütt-mönt” Sargentini ütötte rá, úgy, hogy talán még igazi magyart nem is látott.

A fölsőbbrendűségi hitben lubickoló, sokszor kudarcot vallott balliberális ellenzék pedig már egymást is gyűlöli kínjában.

Úgy hozta előbb a jó-, utóbb a balsorsom, hogy többször is vidékre kellett utaznom a Feszty meg más „InterCity expressz” szuperjárgányokkal. Menet közben azt is megtudhattam, hogy éppen 130-cal vagy 55 kilométerrel megy-e a vonat. Az első utam jól élő, derűs, mulatozós, jókedvű, Kecskemétre szakadt görögök társaságába vezetett. A második és a harmadik már szomorú okok miatt. Haldokló húgomat látogattam meg Kiskunfélegyházán, majd halála után a temetése körüli adminisztrációt kellett intéznem, két alföldi városban. Mondanom sem kell, hogy még a normális politikai nézeteket valló ismerőseim is rémüldöztek, ijesztgettek, mi vár rám!

A félegyházi megyei kórházban két perc alatt lebonyolódott minden. Nővérek, ápolónők, orvosok, adminisztrátorok segítettek, s a joviális boncmester még azt is elintézte, hogy a már bezárt pénztár fogadjon: nehogy újra le kelljen utaznom Pestről.

A temetést Kecskeméten kellett megrendelnem a köztemető irodájában. Mondanom sem kell, ott is ment minden, mint a karikacsapás: kedves, intelligens, szolgálatkész emberek társaságában. Föl sem sorolom, mi mindent kellett intéznem, de röpke fél óra alatt azt is lebonyolítottam, annak ellenére, hogy totális ügyefogyottságomban még azt sem tudtam, kinek a nevén van az a kripta, hová temessük húgom hamvait. De a bájos, csinos hivatalnoknő mindent tudott egy kis internetféleség által. Húgom segítője, jóságos szomszédnője segítségével még a papi ceremóniát is sikerült megrendelnem úgy, hogy persze a parókia félfogadása is lejárt már.

A csodavilágból hazafelé tartva bámultam ki a vonatablakon, s gyermekkorom világát újra láthattam: a tanyavilágot, szépen rendben tartott, fás-bokros szépséges épületekkel, tehenekkel és békésen legelésző lovakkal. 

Lapszám: