Mint tudjuk, most volt 100 éve a gyulafehérvári gyűlés, melyen az oláhok kinyilvánították Erdély elszakadását a magyar államtól. (Minket ugye nem kérdeztek meg. Rá válaszul, pontosan három héttel a gyulafehérvári után, Kolozsváron a magyarok tartottak megmozdulást, és leszögezték, hogy nem akarnak elszakadni. „Ezen a területen csaknem négymillió nem románnal szemben csupán kétmillió-kilencszáznyolcvanezer-száznyolcvanhat román él. Ezeknek a velük szemben álló többség felett nincsen joguk határozni.” Erről persze ritkán beszélnek, főleg a románok.)

Fotó: Wikipédia

No, de most nem a történelmi tényekről akarok beszélni.

Akiben van egy szikrányi jó érzés és magyarságtudat, az lelkében ellenkezik ezzel, igazságtalannak érzi – az elszakított Erdély és Partium önmagában nagyobb, mint a mai, megmaradt Magyarország –, s az átlag jó szándékú magyar ilyenkor mindig elkezd holmi etnikai határt követelni, meg „igazságosságot”, és rendre előhozza a második bécsi döntés torz térképészeti és geográfiai szörnyszüleményét mint „igazságos” határt, merthogy – ez a fő érv – itt és itt ennyi és ennyi magyar élt. (Mellesleg a nemzetek felettiek is mindig a darabszámra hivatkoznak, csak ők úgy kanyarítják, hogy Trianon azért volt jogos, mert itt meg ott kevés magyar élt.)

Tisztelettel megjegyezném, az ingatlanom akkor is az enyém, ha nem lakom benne. Ha a szomszédnál csőrepedés van, és én megengedem, hogy a három gyerekével átjöjjön aludni, másnaptól nem lesz joga elvenni a lakásom háromnegyed részét, merthogy a lakásban ők most úgymond „többen vannak”.

Ha mégis megteszi, az rablás. Az „igazságos” tehát az eredeti állapot visszaállítása.

Ja, hogy most az erőviszonyok meg az európai migránskrízis ennek a forszírozását nem engedik meg – főleg a nyílt, állami szinten kimondott szándékot –, az más kérdés. De a történelem egyszer majd felkínálja ezt a kártyát. Ez mindig jusson eszünkbe, ha holmi „igazságosságról” kezdünk el papolni.

Tanuljuk hát meg: „A lakásom akkor is az enyém, ha nem lakom benne.”