Jelentés és jelenség

Miközben az Európai Parlament képviselőinek egy része felállva tapsolt, öröm­ujjongott és kurjongatott a kisiskolás pózban mosolygó Judith Sargentininek múlt hét szerdán, ünnepelvén, hogy tort ül az elmebaj, egy hátborzongató felismerés szaladt végig a gerincemen: én ezt nemrégiben már éreztem valahol. Igen, amikor a májusi ír népszavazáson dublini nők ezrei fakadtak örömkönnyekre az utcai eredményvárást pásztázó tévékamerák előtt: „ez az!”, győzött az abortuszért folytatott „szabadságharc”.

Sajnos ma a helyzet úgy áll, hogy Európában kicsit a feje tetejére fordultak a dolgok. Miközben a világ más részein demográfiai robbanás megy végbe, kontinensünkön az életellenesség abnormalitását ünneplik. Míg arról papolnak és érzékenyítenek, hogy miképpen kell tisztelni más kultúrák, társadalmak szokásait, viselkedésmintáit és az egyes kisebbségek identitását, közben alpári megvetéssel viseltetnek a saját kultúránk, történelmünk és identitásunk iránt. És egyébként azok építenek kultuszt az eutanázia és az abortusz köré, akik az emberi méltóság és élet védelme nevében szabad átjárhatóságot hirdetnek kontinensek között. Bármikor korábban a világtörténelemben, bárhol máshol a világon – és egyébként bármilyen életszituációban – hála és köszönet illeti azokat, akik a közösséget, az otthont vagy a hazát védik, a kortárs Európa aktualizált marxistái páros lábbal rúgnak az egyébként a saját biztonságukat garantáló határőreikbe.

Szóval ez jutott eszembe, miközben néztem, hogy egy női képviselőtársa homlokon csókolja Sargentinit az álló ováció végeztével – miközben a puszik és a tapsolástól kipirosodott tenyerek csattanása közepette fogalmuk sincs, hogy amit csinálnak, az nemcsak visszataszító, de mindannak alátámasztása is, amit mi róluk gondolunk. Nemcsak hogy jobban gyűlölik Orbán Viktort, mint szeretik Európát vagy saját hazájukat, de a normalitás fölé helyezik az abnormalitást, az igazság fölé a hazugságot, a valóság helyébe pedig az ideológiát.

A lelkükben és eszükben izzó gyűlölet azonban elhomályosítja józan ítélőképességüket is – mivel hosszú távon valójában ennek a Magyarország ellen évek óta folytatott egész pályás letámadásnak nincs semmi értelme. Mert bár a napi politikai harcokban kezdjük nem látni a fától az erdőt, nem szabad, hogy elfelejtsük: az Európai Unió nem cél, hanem eszköz. Eszköz arra, hogy a tagállamok érdekét és javát szolgálja.

Azt talán mondani sem kell, hogy az eljárás összességében nem szolgálja Magyarország javát, de – mivel az unió a tagállamok összessége, és ha akár csak egy tagállamot egzecíroztatnak mondvacsinált okok miatt, homályos fogalmakra hivatkozva – valójában az EU hosszú távú érdekeit sem. A „Sargentini-ügynek” ugyanis, három lényegi tanulsága van, három jelenségre világít rá: jogira, politikaira és szimbolikusra.

A jogi mindenekelőtt az, hogy a procedúra komoly jogi – és ebből fakadóan aztán intézményi-politikai – bizonytalanságot fog okozni a közösségen belül. Mivel a szóban forgó 7-es cikkely szerinti, úgynevezett „jogállamiság-eljárás” egy valóban éles, tehát nem ilyen helyzetekre megalkotott „nukleáris opció”, még sosem használták, ezáltal joggyakorlat sem tapad hozzá, és a rendelkezések szövegezésekor az alkotók láthatóan nem is bíbelődtek sokat a részletszabályok kifejtésével. Nyilván arra gondolva, hogy ha egyszer a jogintézmény alkalmazása szóba kerül, akkor valóban egyértelmű lesz az adott tagállamban a jogrend összeomlása, és mindenki számára egyértelmű lesz a beavatkozás indokoltsága. A jogi alap ingoványosságára mutatott rá az EP-szavazás során a tartózkodások körül kialakult vita, de ennél csak súlyosabb kérdések fognak felmerülni az eljárás esetleges további szakaszaiban: a miniszteri vagy állam- és kormányfői tanácsi szavazások során hogyan kell számolni, mennyi ideje van egy tagállamnak reagálni, mik lehetnek végül a konkrét szankciók, és a többi. Mindezek egy végeláthatatlan jogi vitához fognak vezetni, alapvetően kérdőjelezve meg az eljárás legitimitását és az uniós intézményrendszerbe vetett bizalmat.

Nem beszélve arról, hogy az egész veszélyes precedenst teremt, Sargentini kiengedte a szellemet a palackból: októberben ugyanis a román jogállamiság helyzete kerül majd terítékre az Európai Parlamentben. És nem vitatva az erdélyi magyarsággal szemben nap mint nap tanúsított tűrhetetlen román magatartást, kérdés, ki lesz majd a következő?

Politikai szempontból – a fent említetteken túl – szintén érthetetlenek és felmérhetetlenek a következmények. Egyfelől nem érthető, hogy az eljárás támogatásával a németek miért szolgálják éppen Emmanuel Macron érdekeit: akinek pontosan az a célja, hogy az Európai Néppárt szétzilálásával saját, „haladó” mozgalmát megalapozza. Miért segédkezik Berlin egy német finanszírozású, de francia politikai vezetésű EU létrehozásában?

Másik oldalról nem hagyható figyelmen kívül a rövid távú gondolkodás: bár most lehet, hogy az önmaguk szerepébe beleszerető EP-képviselők 15 másodperc hírnévre szert téve úgy érzik, jól megleckéztettek egy választott tagállami kormányfőt, biztos megéri ez? Közép- és hosszú távon biztos jó dolog, ha ráütjük a pecsétet arra, hogy azoknak van igazuk, akik Európa tömeges lerohanása során az anarchiát ünnepelték, miközben elmarasztaljuk azokat, akik az uniós szabályokat betartva igyekeztek megállítani, de legalább kontroll alatt tartani a bevándorlók millióit? És biztos, hogy azokkal szemben kell belengetni az akár anyagi jellegű szankciókat, vagy összességében azzal fenyegetni őket, hogy uniós forrásoktól esnek el, akik – a nyugati tagországok többségével szemben – lerántották magukról a túlzottdeficit-eljárás hámját, rendbe tették gazdaságukat, és betartják a maastrichti kritériumokat?

A kérdésekre adható válaszok eléréséhez talán érdemes újra egy – vagy több – lépést tennünk hátra, és figyelni: míg ugyanis a nyilvánosság a Sargentini-üggyel volt elfoglalva a felszínen, Juncker és Merkel olyan újabb migrációs javaslatokkal álltak elő, melyek a határvédelem erősítésének csábító jelszavával arra irányulnak, hogy a tagállamok nemzeti kompetenciáik újabb részét adják át az uniónak. Szóval csak kibújik a szög a zsákból: azért kell az erőfitogtatás, hogy a meghunyászkodásra kényszerítendő tagállamok szuverenitásának további gyengítésével és fokozott emberimporttal építsék tovább a föderális Európát. Ez hát a „cause célèbre”, az ünneplendő Nagy Közös Ügy.

Végül a dolog szimbolikájáról szólva nem hagyható figyelmen kívül – a Magyarország ellen szavazó néppárti képviselők mellett – a hazájuk ellen szavazó magyar képviselők magatartása sem. Ujhelyi István, Szanyi Tibor, Niedermüller Péter, Molnár Csaba, Jávor Benedek – tettük történelmi súlya Hentzi tábornokhoz mérhető, de neki mondjuk volt annyi mentsége, hogy osztrák. Most viszont legalább elvált a korpa a liszttől.

Azonban – velük szemben – ne hagyjuk, hogy a mi elménket és szívünket is elborítsa a füstös harag. Hangozzék bármily közhelyesen, gondoljunk arra, ami jó: az ország kikerült a gazdasági pöcegödörből, a foglalkoztatás történelmi csúcson, a munkanélküliség mélyponton, a jogrend alapja a család és a nemzet identitást hirdető Alaptörvény, a határokat és kultúránkat megvédtük. Büszkék lehetünk. Sokasodjunk, szerveződjünk, harcoljunk, tanuljunk ellenfeleinktől, és ne feledjük a szeretet parancsát. Nekünk van igazunk, a Jó oldalon mi állunk.

Lapszám: