Juszuf

Vegyük sorra. Volt ugye Nizza. Aztán München. Volt az, amikor három afgán gyilkolta meg a segítőjét Salzburgban. Az idős pap mise közben francia földön. A kölni túszdráma. Aztán volt a…

Mindegy, most több nem jut eszembe. Biztos volt még, s az elmúlt hetekben, hónapokban is volt, és még lesz is. Az ember lassan már nem is tudja fejben tartani. Hallja a hírt, sóhajt, majd beszól a gyereknek: „Zolika, ne játssz olyan hangosan, mert zavarod anyát.” Napi szinten nem lehet felháborodni. A háborúban az orvosnak is meg kell szoknia a borzalmakat. Közömbössé kell válnia. Ha a száztizenkettedik repesz láttán is elborzad, nem tudja végezni a munkáját. Nagyanyám mesélte, hogy ’44-ben, amikor körül volt kerítve a főváros, és napjában többször is felhangzott a „Krokodil grósz”, az emberek azért elmentek karácsonyfáért. (Lehet, hogy most akkor háborúban állunk?)

Valaki tényleg hisz abban, hogy ezek be tudnak illeszkedni? A baloldali pártok azért hirdetik, mert szavazók kellenek. Nekik mindig az alja szint, a normális, hagyományban gondolkodó közösségből kilógó a táboruk. A múlt századfordulón a városi proletár, ez később kibővült a drogos, homokos és más devianciákkal, és most próbálják felkarolni a migránsokat. Tiszta sor. (Ezért kéne felfogni, hogy nincs „igazi baloldali”.) De a naiv, lepkelelkű értelmiségi és elefántcsonttornyos bölcsész vajon mit lát? Mire hivatkozik?

Rájöttem. A kivételre.

Ott van Juszuf, aki dolgozik a pizzériában, mindig mosolyog és adózik. Fel tudunk mutatni 1 db Juszufot. Hogy a többi miért nem ilyen? Biztos az előítéletek, a rasszisták, az egyház, nácik stb. „Nem tettünk eleget!” Öljünk bele billió dollárt, és fel tudunk majd mutatni 100 Juszufot. Öljünk bele csilliót, s majd minden bevándorló Juszuf ott mosolyog a pizzériában.

Ja, ez a saját népemnek nem tetszik? Büntessük meg a saját népünket, mert nem akar tönkremenni a kísérletbe, sőt, esetleg nem is akarja, hogy minden sarkon Juszuf mosolyogjon, és azt akarná, hogy Günther vagy Hans.