A forgatókönyv örök: nyomokban valóságot is tartalmazó szakmai ürüggyel világnézeti háborút vív az értékelvű oktatás és nevelés ellen egy militáns balliberális kör. A harc a lelkekért folyik.

„Olyan pedagógusokra van szükség, akik okosak, erkölcsösek, és ezeket az értékeket adják át a diákoknak. Ezért vagyok pipa, ha a tévében nézem, hogy borotválatlan, kócos, kockás inges tanári kar grasszál. Tudniillik egy tanár a megjelenésével is példát mutat a gyerekeknek. Legalábbis én így gondolom. De ebben benne van a 75 éves öregúr dohogása.”

E szelíd, kedves önreflexióval is finomított gondolatokat Klinghammer István volt felsőoktatási államtitkár mondta a Magyar Nemzetnek február közepén. A kockás ing ebben az összefüggésben a nyegle, bárdolatlan cinizmus, a relativista korláttalanság, a morális szabályszegés metaforája. Az öntudatos nyeglék (nyűtt pulóveres, szandálos, elsőre hajótörött szigetlakóknak tűnő szerzetek) azonban azért azok, amik, hogy a mégoly szolid észrevételtől is intenzív habképződés induljon a szájukban, majd ezután a zsigerekből feltörő epével együtt kitörjön.

Lett is úgynevezett pedagógustüntetés. Kettő is.

Igaz, ami igaz, a magyar oktatási rendszerrel sok baj van. Ahogy Balog Zoltán, a területért felelős Emberi Erőforrások Minisztériumának (EMMI) tárcavezetője fogalmazott, a kormány a nagy átalakításban túltolta a biciklit, talán még a lánc is leesett valahol. Valóban észszerűtlen és életszerűtlen, hogy ha valamely iskolában elfogy a kréta, kiég a villanykörte, csöpög a csap, betörik az ablaküveg, akkor a további teendőről sok száz kilométerrel odébb döntsenek helyismeret nélkül az illetékesek. A hazai közoktatás és köznevelés átalakításának ez a része kétségtelenül alapos melléfogásnak bizonyult.

A dolog orvoslására ült össze a Köznevelési Kerekasztal, amelyben az EMMI illetékesei a szakma képviselőivel tárgyalva keresi a megoldást. Igen, erre sor kerülhetett volna előbb, jobban, alaposabban. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy vannak, akik az anomáliák kiigazítására törekednek. És vannak olyanok is, akik ehelyett a Raffay Ernő történész által alaposan dokumentált szabadkőműves világnézeti háború új csatáját vívják.

E harc tétje, hogy a magyar állam visszaszerzi-e a szakmai és erkölcsi ellen­őrzést a jövő magyarjait oktató intézményekben. Ne kerteljünk, a háború a magyar lelkekért folyik. A világnézetileg semleges oktatás bukott jelmondata helyett most kompetenciafejlesztésről szónokolnak a cinikus nyeglék, kézzel-lábbal kapálózva a nevelés ellen. Ezért irtanák ki az iskolákból a hit- és az erkölcstant egyaránt. Nagyon jellemző, hogy a 2009 óta folyó balliberális civil-casting legújabb reménysége, a budapesti Teleki Blanka Gimnázium igazgatója, a sajtót az utóbbi hetekben körbeturnézó, a 2010 előtti évekről árulkodó módon szót sem ejtő, az 1998-as országgyűlési választáson az MSZP Tolna megyei listáján induló Pukli István bő lére eresztett interjúiban nem szerepelnek olyan szavak, mint erkölcs, hazaszeretet, magyarság, és ugyanez a helyzet a habzó szájúak 12 pontjával is.

Márpedig az iskola nem csupán szakszerű és praktikus ismeretek átadásának intézménye, hanem dolga a nevelés, a lélekformálás, az identitás erősítése, a világban magyarként való létezés megtanítása is. A magát semlegesnek és kompetenciaalapúnak hazudó baloldali-liberális oktatáspolitika a kulturális gyökerek elvágásával valójában nagyon is tudatos falanszterépítés eszköze, identitás híján a világ bármely pontján a multinacionális tőke programozható zombijaként alkalmazható munkaerőt termelő intézmény. Másképp mondva hatalmi harc.

Aminek egyszer az őszirózsa a jelképe, másszor a kockás ing. Közben Rákosiék szovjet címerrel jöttek (1956 után Kádár legalább a nemzeti színeket kénytelen volt megjeleníteni a vörös csillag alatt), 1990-ben a szent koronás címerben találták meg gyűlöletük tárgyát, 2004-ben, az uniós csatlakozáskor – Európában egyedülálló módon – lelkesen leszerelték a trianoni határokon a piros-fehér-zöld táblákat és helyükre csillagos-kék jelzéseket helyeztek. 2011-ben a Himnusz kezdő sorának az Alaptörvényben való megjelenítésétől kaptak lázgörcsöt, most pedig az értékelvű nevelés és az azzal szorosan összefüggő szakmai ellenőrzés a vörös posztó a szemükben. A lényeg mindig ugyanaz: eltávolítani, kiradírozni mindent, ami magyarrá erősít, ami büszkeséget, nemzeti tartást ad, ami erkölcsi iránytű.

Ezért jelent meg a február közepén rendezett első, úgynevezett pedagógustüntetésen több anarchista jelkép, ezért láthattunk „Ki a papokkal az iskolákból!” feliratú táblát, ezért tiltakoztak bizonyos civil egyesületeknek, például a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetségének vagy a Katolikus Szervezési és Továbbképzési Intézetnek a Köznevelési Kerekasztalba történt bevonása ellen. És ezért támogatta lelkesen a március 15-i megmozdulást különféle pedagógus­szervezetek mellett sok világnézetileg fixált csoport is, mint például a budapesti közterületek összevizelését és az utcán való megfagyást az egyéni szabadság csúcsaként tisztelő A Város Mindenkié nevezetű szélsőliberális társaság, több, a nevében a Hálózat szót viselő, 2011–12-ben feltűnt balliberális-anar­chista csoportocska (a máskülönben lehető legtalálóbb nevű Hívatlanul Hálózat, Hálózat a Tanszabadságért, Oktatói Hálózat, a szónokok egyike pedig a Szülői Hálózatot képviselő Neubauer István volt), a Humán Platform nevű szélsőliberális ernyőszervezetecske, a hasonszőrű Krétakör Alapítvány, a Kritikai és Élménypedagógiai Műhely nevezetű alakulat, melynek egyik mentora, bizonyos Tóth Tamás Május (nem vicc, így hívja magát) érdeklődési területeként jelöli meg az újmarxista nevelésfilozófiát, a téridegen bevándorlók áradatának lelkesen tapsoló Migráns Szolidaritás (rövidítve MigSzol), illetve olyan, nyilván „kompetenciaalapú” szervezetek, mint a Háttér Társaság a Melegekért vagy a Labrisz Leszbikus Egyesület.

A demonstráción egyébként a színpadon a fekete ruhás nővérként elhíresült Sándor Mária kissé egzaltált állapotban sajátos vetkőzőszámot is előadott: levetette fehér köpenyére húzott kockás ingét, majd afféle skalpként felmutatva, Bródy János Ha én zászló volnék című dalába kezdett (melynek szövege a lobogó lényegét tagadja, annak kifeszítését, vagyis szabadságától való megfosztását tartva kívánatosnak.) A szónokok egyike volt a többek között George Soros Nyílt Társadalom Intézete által támogatott Igazgyöngy Alapítványt képviselő, életrajza szerint Soros-ösztöndíjban is részesülő L. Ritók Nóra. A markáns politikai háttér és cél, hiszékenyeket megvezető egyencsatolt aljasság tehát ismét tetten érhető.

Annál sajnálatosabb, hogy a megosztó politikai megmozduláson megjelent Nemes Jeles László, a Saul fia című, költségvetésének több mint 70 százalékát a Magyar Nemzeti Filmalaptól nyert holokausztfilm rendezője és a nemrég Oscar-díjjal kitüntetett alkotás főszereplője, Röhrig Géza is, akik nem sokkal azelőtt vehették át az évi nominál átlagkereset hatszorosát, idén 11,7 millió forintot kitevő egyszeri, adómentes pénzjutalommal is járó Kossuth-díjat. Röhrig Géza az Oscar-díjátadó előtt még saját állítása szerint 15 millió magyar Sauljának érezte magát, március 15-én mégis demonstratívan politikai tábort választott. Kár. Lehetett volna belőle Pál is…