A kormányülés feszült hangulatban telt. Horthy néhány órája tért vissza Klessheimből, ahol Hitlerrel találkozott. A hangja remegett, miközben ismertette a Führerrel folytatott tárgyalásait.

– A németek ragaszkodnak hozzá, hogy kivegyük a részünket a kvótából – mondta fogcsikorgatva. – A franciák már teljesítették is az elvárásokat, és nem csak a megszállt területen. A Vichy-kormány is együttműködik a németekkel. Az olaszok persze hű szövetségesek, hiába vannak Rómának saját ötletei, a németek diktálják a feltételeket. Új Európa született, uraim, és ebben a németeké a gazdasági, politikai vezetés. „Egy szövetségben nem elég, ha csak a jó dolgokból veszik ki a részüket. A magyarok mindig ilyen rebellisek!”, rikácsolta Hitler. „Bezzeg, ha a szolidaritás szóba kerül, akkor egyszeriben kivonják magukat mindenből. A magyar kvóta 200 ezer zsidó deportálása, és ebből nem engedünk. A franciák, olaszok már végzik a dolgukat, a románok, szlovákok teljesítették a kvótát. Csak megint a magyarok akarnak külön utat járni.”

– De ha ezt elfogadjuk – csattant fel dühösen a miniszterelnök –, az Magyarország etnikai összetételének, kultúrájának, belső viszonyainak jelentős megváltozásával járna!

Horthy fáradtan bólintott, hangjában csöppnyi gúny érződött:

– Igen, és ki meri ezt Hitlernek megmondani? Van egy szuverén magyar politikus, aki szembeszáll a németek akaratával? Hiszen egész Európában nincsen! Szegény Pali módszere sem megoldás. Hasznos program, mondhatom; főbe lőjük magunkat a válságos pillanatban! Szép volna, ha akadna olyan bátor magyar államférfi, aki tud nemet mondani a kvótára.

– Végre nem belehalni kéne az erkölcsösségünkbe, mint Palinak, hanem keményen szembeszállni a gyarmatosító törekvésekkel – dünnyögte halkan a belügyminiszter.

– Jelenleg nem látok más esélyt, mint elfogadni a németek feltételeit – jelentette ki Horthy. – Majd, talán, egy másik korban akad, aki nemet mondjon nekik, ha szóba kerül a kvóta.