Politikailag megkérdőjelezhetetlen erejű népszavazáson utasította el Magyarország, hogy Brüsszel a budapesti törvényhozás hozzájárulása nélkül telepíthessen hazánkba idegen tömegeket. A referendum jelentősége túlmutat a konkrét kérdésen, a tét a nemzeti önrendelkezés megvédelmezése a multinacionális tőke zsoldjában álló jogsértő, internacionalista önkénnyel szemben.

Bár az október másodiki népszavazás közjogilag érvénytelen lett, vagyis nem ró jogalkotási kötelezettséget a törvényhozásra – de nem is tiltja ezt az aktust. Ezt azért szükséges leszögezni, mert az érvénytelenség ugyan lehet csalódás, de jogi tekintetben semmiképpen sem minősül kudarcnak. Ellenkezőleg, a magyar érdek javára szóló szavazatok közel százszázalékos többsége politikailag egyenesen megköveteli, hogy az állam figyelembe vegye és érvényesítse a közügyekben aktív szavazók elsöprő többségének akaratát. Sőt, csakis azok egységes álláspontját szabad értelmezni, akiknek számít a haza és a nemzet ügye, és ezért legalább annyit tettek, hogy érvényes és magyar érdekű szavazatot adtak le.

Bonyolultabb kérdés, hogy bármilyen hazai jogalkotás mennyiben jelent korlátot Brüsszel számára? Ez ügyben várhatóan hosszúra nyúlik majd a jogászkodás, hiszen egyáltalán nem csak az illegális migránsok tudatosan szervezett, irányított és finanszírozott bevándoroltatásáról van szó, hanem arról, hogy az Európai Unió eredeti lényegét cinikusan semmibe vevő kontraszelektált, és a multinacionális nagytőke zsoldosseregévé züllött brüsszeli bürokrácia maga alá tudja-e gyűrni a nemzeti szuverenitás maradékát is.

Jogtipró gyarmatosítás fenyeget, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy az Európai Unión belül a valódi európai érdekek ellen ügyködő ágensek lopakodva megváltoztatták a hatalmi viszonyokat. Erre ugyan semmiféle erkölcsi, pláne jogi felhatalmazásuk nem volt, mégis megtehették, mert egészen a közelmúltig nem volt valódi ellenállás a magát egyre inkább nemzetek fölötti kormánynak tekintő Európai Bizottság puccsnak minősíthető törekvéseivel szemben. E testület ugyanis fokozatosan törvénytelen hatalomátvételt hajtott végre, magához ragadva az irányítást. Egyszerűbben fogalmazva egy multiérdekeket szolgáló brüsszeli juntával állunk szemben.

Az Európai Unió eredendően a nemzetek Európájának gazdasági együttműködési kereteit volt hivatva lefektetni, aminek keretében 1951-ben Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Nyugat-Németország és Olaszország részvételével létrejött az Európai Szén- és Acélközösség. 1957-ben e hat állam írta alá az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó Római Szerződést, majd 1993-ban létrejött a mai Európai Unió, aminek ma már (egyelőre Nagy-Britanniával együtt) 28 tagállama van. Az Európa politikai egyesítésére irányuló törekvések egyébként egészen az ókorig nyúlnak vissza, ezekkel rövidebb vagy hosszabb ideig kisebb vagy nagyobb sikerrel próbálkoztak a legkülönfélébb birodalmak, melyek azonban az erkölcsi kiüresedés, a központ és az autonóm alkotóelemek között kialakuló növekvő feszültségek okozta széttartás miatt rendre megsemmisültek. Bár az ókor jeles hellén bölcselője, Ephészoszi Hérakleitosz szerint az ember kétszer nem léphet ugyanabba a folyóba, az emberi történelem valósága minduntalan megcáfolja e tételt.

Az Európai Tanács az EU legfontosabb intézménye, a politikai irányokat meghatározni hivatott szervezet, amely főként a tagállamok miniszterelnökeit vagy államfőit tömöríti. A szervezet tagjainak elsöprő többsége tehát saját hazájának közvetlenül választott közméltósága, s így valóságos politikai legitimitással rendelkezik – valamint (normális esetben) hazája érdekeit képviseli.

Ezt azért fontos leszögezni, mert ezzel szemben mára a legfőbb irányító szervvé az Európai Bizottság szemtelenedett – ennek tagjai nem közvetlen választás útján nyerik mandátumukat, hanem a tagországok delegálják bonyolult alkudozások során. E szervezet legfőbb feladata az EU mindennapi működésének felügyelete, az egykori Római Szerződés, mai nevén az Európai Unióról szóló szerződés betartása fölötti őrködés. Vagyis az EB mandátuma egyfajta ügyvezető, menedzseri tevékenységre szól.

Ennek ellenére az utóbbi években, a 2008-ban kirobbant világgazdasági válság óta az Európai Bizottság az EU önjelölt és egyre inkább önjáró kormányaként jelenik meg a színen, politikai irányokat diktálva, háttérbe szorítva az Európai Tanácsot, vagyis – gyakorlatilag – a tagállami érdekek érvényesítését. Másként fogalmazva: a menedzsment a krízist kihasználva magához ragadta a vezető testület jogköreit, és azokkal visszaélve zsarolja, kényszeríti a tagállamokat. Vagyis az Európai Unió elnyelni készül saját alkotóelemeit.

Mindebből következik a kérdés: ha az Európai Unió mégsem mi, azaz a tagállamok vagyunk, és mégsem a miénk, vagyis a tagállamok érdeke szabja meg a brüsszeli irányvonalat – nos, akkor voltaképpen mi is az az Európai Unió? Ha – mint az például a migránskvótából vagy az Egyesült Államokkal folytatott szabadkereskedelmi alkudozásból is látható – nem európai, és a fölerősödő önkényeskedésből kitűnően nem is unió, akkor végső soron micsoda?

Ideje ezt a kérdést nyíltan föltenni, hiszen az EU alapjairól van szó. De tagállami szinten jogunk és lehetőségünk is van arra, hogy nyíltan kérdezzünk és nyíltan kritizáljunk. Ezért örvendetes, hogy Magyarország 2010 óta radikálisan szakított a magyar érdekeket soha figyelembe nem vevő internacionalista balliberális kormányok alázatos magatartásával, és újraindítva a visegrádi együttműködést immár a valódi Európa őrzőjeként lép fel. Ennek keretében javasolta Orbán Viktor miniszterelnök augusztus végén a V4-ek varsói csúcstalálkozóján, hogy az európai intézményeket vissza kell téríteni eredeti rendeltetésükhöz. „Az Európai Tanács vezesse, és csak az vezesse az Európai Uniót. Az Európai Bizottság a politikai szerepjátszást fejezze be, és térjen vissza az alapszerződésben rögzített feladatához: ő nem politikai szereplő, hanem a szerződés őre, amelynek az a funkciója, hogy a kettős mérce alkalmazását az unión belül elkerülhessük” – mondta a magyar kormányfő. Beata Szydlo lengyel miniszterelnök pedig szeptember végén már arról beszélt, hogy módosítani kell az Európai Unió alapszerződését.

Az elkövetkező években tehát hosszú távra eldőlhet az Európai Unió sorsa: a drámai világfordulást felismerve vagy megváltozik, és egyenrangú tagállamok valódi érték- és érdekközösségévé válik, vagy menthetetlenül széthullik a multinacionális tőke kontraszelektált kiszolgálóinak hatalmi puccsa következtében.