Amióta az úgynevezett tudomány egyre többet tud a világ működéséről, azóta próbálják kisebbíteni az ember jelentőségét az univerzumban. Az ókorban még a Földet gondolták a világ középpontjának, mára egy jelentéktelen galaxis félreeső karján szerénykedő aprócska csillag vacak bolygója lett. Ezen aztán végképp csak egy pötty az ember.

Valójában méretünkkel a teremtett világban éppen középen állunk. Ha a tudósok jól számoltak, hozzávetőleg százmilliárd galaxis létezik, mindegyikben rengeteg csillag, de azért ezermilliárdnál nem több. Vagyis maximum tíz a huszonharmadikon (egyes után 23 nulla) darab van belőlük. Ugyanakkor egy grammnyi hidrogén – ha jól emlékszem a középiskolás kémia moláris tömegére – hatszor tíz a huszonharmadikon atom. Egy kortynyi vízben több a hidrogén, mint égen a csillag.

Egy hidrogénatom (vagy akár egy baktérium) felől nézve az ember akkora, mint felőlünk nézve a világegyetem. Mégis, mi, emberek mindig azt mondjuk: csak egy kis pont vagyunk. A baktériumok viszont – már ha ez szóba jön közöttük – felfoghatatlanul óriásinak látnak minket. Így filozofálnak: „Milyen zavarba ejtően aprók vagyunk mi itt, ennek a gigászi embernek a bélflórájában. Milyen őrült messze van tőlünk a szíve vagy a szeme.”

Divat Magyarországról mint „kis országról” beszélni. Valóban, az igazán nagyokkal összevetve picik vagyunk; de az összes országot figyelembe véve éppen a középmezőnyben foglalunk helyet. Észtországhoz, Szlovéniához képest jól megtermett ország a miénk. Izlandhoz, Luxemburghoz mérve (utóbbinál főleg a területre, előbbinél a népességre gondolva; Izlandon kábé másfélszer annyian laknak, mint Debrecenben) már kifejezetten nagy, Liechtensteinhez, Tuvaluhoz, Nauruhoz képest pedig gigásznak számít. Viszonyítás kérdése. Éppen annyira nagy, mint kicsi. De míg azt rendszeresen halljuk „kis országtól ennél több nem várható”, azt sosem mondjuk „nagy ország vagyunk”, pedig pontosan annyira igaz volna.

Amiképpen az embert sem mellékszereplőnek alkotta a Teremtő.