Miért Putyin?

Nehéz ezt az embert megérteni. Talán nem is lehet. Meg egyébként is, hogyan hagyná? Állítólag már középiskolában tudta, hogy hírszerző lesz. Ne finomítsunk: KGB-tiszt. Az lett.

Miért vágott bele ilyesmibe? Az orosz fiúgyermekeknek van egy furcsa szokásuk – ezt nem kell felróni nekik, erre nevelte őket őseik sorsa –, szeretnek háborúsdit játszani. Lehet nekik kórházas legót venni, de a vége akkor is géppisztoly lesz. Vlagyimir Putyinról sok mindent el lehet mondani, de egy biztos: a hazája védelmére tette fel az életét. Ez nagy szónak tűnik, pátoszosnak, de ez az ember ebben hisz. És az orosz emberek túlnyomó része is így gondolja. Ötvenötmillióan. Százalékban ez 76 százalék fölötti eredményt jelent. Ennyien még sohasem szavaztak rá.

Nyugaton ilyenkor divatos azt mondani, hogy ez a rendszer, a hatalom manipulációjának az eredménye. Támogatta a média? Persze. Lehetett választókörzet, ahol a túl lelkes aktivista kevert valamit? Biztosan. De az arányokon ez nem változtat, ötvenötmillió szavazatot nem lehet elcsalni.

Miért Putyin? A Borisz Jelcin fémjelezte, úgynevezett demokrata kormányzat a szó legszorosabb értelmében szétlopta Oroszországot. Nem csak pénzügyileg, az embereket kizsigerelve. Elvette a hitet, hogy bízzanak a hazájukban. Vlagyimir Putyin ezt adta vissza. Egy orosz barátom mondta: „A kilencvenes években leköpték, kiröhögték az útlevelünket Nyugaton, ma ezt megpróbálni sem merik.” Putyin mert „odaszólni” Amerikának. Eleinte ezt nem vették odaát igazán komolyan: „Mit akar ez a szovjet ruszki, nem lett lejátszva az egész már Gorbacsovval és Jelcinnel?”

Putyin megértette Washington logikáját. Csak és kizárólag az erőből értenek. Két példa volt, amin ezt saját bevallása szerint megtanulta. Az egyik Líbia esete. Putyin akkor éppen a miniszterelnöki tárcát vette át Dmitrij Medvegyevtől. Akkor jó ötletnek tűnt a pozíciók cseréje – lássa a világ, hogy Oroszország nagyon demokrata. Kadhafi nem volt Putyin barátja, sőt alighanem megvetette rendesen. A nyugati hatalmak szétbombázták Líbiát, a diktátort meggyilkolták. Utólag belegondolva, ez szüntette meg azt a biztonsági határt, amely nem engedte át a mai migránsáradatot.

Putyin tombolt. A Kremlből ritkán szokott kétféle üzenet jönni. Akkor így volt. Medvegyev támogatta a bombázást, Putyin azt mondta, ez elfogadhatatlan. A másik lecke Grúzia volt. Mihail Szaa­kas­vili, a Washingtonból szponzorált elnök támadást indított a magát függetlennek nyilvánító Abházia és Dél-Oszé­tia ellen. Abházia és Dél-Oszétia sorsa nem markáns része a mi történelmi oktatásunknak. Az igazat megvallva, kicsit cinikusan: az egész egy kaukázusi belviszály. Ha valaki nagyon ráér, megpróbálhatja megérteni, de szerintem ennél sokkal több értelmesebb terve lehet az embernek. Vlagyimir Putyin tanulsága az volt ebből a történetből, hogy az orosz hadsereg gyenge. Nyolc napig tartott, amíg Oroszország beavatkozott, és térdre kényszerítette Szaakasvilit.

Más elnök valószínűleg örült volna a „háborús sikernek”, Putyin tanult belőle. Belekezdett egy új haderő létrehozásába. Nem csak technológiáról volt szó, ahhoz idő kellett. Először a morált állította helyre. Visszaadta a hadosztályok régi, szovjet elnevezéseit, amelyeket a második világháborúban kaptak. Oroszországban van egy szent dolog: a háború. Nincs család, akinek nincs áldozata, nincs, aki nem veszített volna el valakit. Ezt kérem, a helyén értse az olvasó. Ez nem a ’45 utáni időkről szól.

Putyin ezzel erőt adott a hadseregnek. De nem csak neki. Összehozta a nemzetet. El tudják képzelni, hogy egy feltűnően gyönyörű fiatal lány egy nemzeti ünnepen egyszerre orosz trikolórt és vörös zászlót lobogtat? Én láttam. Boldogan tette, senkit sem zavart, sőt. Putyin ezt az összetartást teremtette meg. Arról győzte meg az oroszokat, hogy a múlt közös – „voltak pillanatok, amikor itt-ott álltunk, de a hazánk akkor is a miénk, a jövőnket meg csak ennek jegyében építhetjük fel.”

És ez meggyőzött ötvenötmillió embert.

Lapszám: