Amit a II. világháborúban az amerikaiak több száz bombázóval, katonák ezreivel tudtak elérni, azt most egy-két ember megoldotta. A münchenieket felszólították, maradjanak otthon, ne menjenek az utcára, a tömegközlekedést leállították. (A reptér, ha jól tudom, működik, de mi lesz az odaérkezőkkel?)

A vonatok nem érkeznek be a pályaudvarokra – hej, tavaly még ott tolongtak az agyhalottak, akarom mondani az emberbarátok ezrei, éljenezték a gonosz magyarok kezéből kimentett „menekülteket”. Most meg kuksolhatnak otthon, a sör lassan kifogy a hűtőből, pizzát sem tudnak rendelni – végük lesz, mint a botnak.

„A terrorizmussal együtt kell élni” – jelentette ki a francia elnök a nizzai támadás után. Lassan beállunk a heti egy terrortámadásra. Kapásból fel se tudnám sorolni, a közelmúltban hány idegenek által elkövetett erőszak történt a követendő példának tekintett nyugaton. A blitzkrieg alatt legalább senki nem jelentette ki, hogy meg kell tanulnunk együtt élni az ilyesmivel.

Nem migráns volt – mondják egyesek ilyen esetekben, mert már mondjuk két éve ott él. Sőt, ha már az apja telepedett le és ő ott született, akkor egyenesen úgy nevezik, hogy német. Vagy francia. Valamit tisztázzunk. Ha az apja telepedett le Németországban ’83-ban, és más másod- vagy harmadgenerációs, akkor is migráns. Miért, talán német? Jó, tudjuk, ma minden bemondásra megy. Ha azt állítom magamról, hogy három méter magas néger nő vagyok, akkor el kell fogadni, mert ha nem, az különbségtétel. Igen, olvastam olyan liberális érvet, hogy a különbségtétel, mint olyan, náci. (Azt nem tudom, hogy különböztetik meg a nácit az antinácitól.)

Na, a kvótaszavazásra ezért kell elmenni október 2-án. Nálam mindig a bicska nyílik, amikor valaki lustaságra hivatkozva nem tolja el a képét az ilyesmire, vagy efféle lózunggal dobálózik, miszerint úgyis mindent a háttérhatalmak intéznek, és minden párt ugyan­olyan. Az ilyen az ingyen aranyászokért egy sarokkal arrébb elballagna, de a saját gyermeke jövőjéért nem.