Szép emlékezetű történész mesterem, Hajnal István azt tanította, hogy a történelmet nem a csaták, nem a dinasztiák határozzák meg elsősorban, hanem a műszaki fölfedezések. Nem véletlen, hogy ő volt minden idők egyik legnagyobb európai történésze, s tanúsíthatom, talán utolsó élő tanítványaként, hogy történelem-filozófusa is.

Szellemi kalandorszerű mindent olvasásom adta az ötletet, hogy ezúttal ne lóti-futi politikus hülyöncökkel foglalkozzam, hanem egy olyan kérdéskörrel, amely mindmáig meghatározza országunk és társadalmunk életét. És ez a magyar műszaki értelmiség vesszőfutása. Történelmünk során le- és fölemelkedő hullámvasútszerű pályája. (Ha már hullámvasút. A kazánkovács fia, műszaki zseni és föltaláló apósom, Haraszti István tagja volt annak a mérnökcsapatnak, amelyik megtervezte a mára már műemlékké nyilvánított városligeti hullámvasutat.)

Most került a kezembe a Valóság 2013-as áprilisi száma, amelyben dr. László Jenő, az Antall-kormány államtitkára írt – mérnökember – a magyar gazdaságpolitikai döntésekről, azok előkészítéséről és végrehajtásáról. Csak a humoros évődés miatt jegyzem meg, hogy Attila hunjai azért tarthatták rettegésben Európát, mert „speciális” nyilaik harminc százalékkal messzebbre vittek, mint az ellenségeiké. Vagyis technikailag korszerűbbeknek bizonyultak.

Visszakomolyodva tárgyamhoz, Magyarország helyzetét, státuszát 1541 után, történelmietlenül és tévesen fecserészik összevissza a magukat tudományosnak képzelgők, de most ebbe nem megyek bele. Magyarország megszállott része is megszabadulva a XVII. századra a töröktől minden ellenkező híresztelések ellenére komoly ütemű fejlődésnek indult, s hamarosan rácáfolt a nemzethalál hírére. De annyira még nem volt erős, hogy beleszólhatott volna a Habsburg dinasztia örve alatt egyre maradibb abszolutizmus megerősödésébe, amelynek vezéralakja Metternich herceg volt.

Nem nemzetben, hanem dinasztiában gondolkodott, s a császári és királyi korona alá tartozó országok jövőjét ennek érdekében igyekezett meghatározni. Az ő befolyásolása alatt a XVIII–XIX. században az osztrák és a cseh területeket erőteljesen iparosították, hazánkat nem, mert amint megfogalmazta: „Magyarországnak nem kell gyár, mert ott minden szegény emberre a földművelésben van szükség.”

Be kell látni, összbirodalmi szempontból neki volt igaza, mert a Habsburg birodalom – és tegyük hozzá, Európa – élelmiszerbázisa hosszú évszázadok óta Magyarország volt. Élő marha kivitelétől gabonatermeléséig és exportjáig a hatalmas német nyelvű területeket ez az ország látta el. A XIX. század közepetájt lezajlott forradalom következményeként, még ha le is verték, nekilendült ipari forradalma az 1860-as években. Mivel a magyarok megtagadták az adminisztratív közreműködést az osztrák elnyomásban, morvákat, cseheket, német ajkúakat telepítettek be, akik vérátömlesztést adtak már a reformkorban megindult magyar polgári fejlődésnek.

Széchenyi zsenialitása ezzel az iparosodással igazolódott. A magyar ipar első nagy – szimbolikus – találmánya Jedlik Ányos dinamója volt 1861-ben. És a hetvenes évekre sorjáztak a világra szóló találmányok, amelyek megszabták a magyar ipar arculatát. A manapság még mindig származást firtató balliberális médiacelebeknek (Havas) fricskázom a buta orra alá, hogy a katonailag levert országban a betelepített nemzetiségek hihetetlenül gyorsan elmagyarosodtak, a magyar szellem és bizony a kissé archaikus nemesi életforma bűvköréből szabadulni nem tudtak, de hozott értékeiket már magyarra változtatták, és magyarként kamatoztatták. Hála Hajnalnak, merőben másként látom a múltat, mint a moszkovita hülyönc tanítványok, s csak ámulok azon, hogy mi történt az ipari fejlődésben is 1867 után.

(Folytatjuk)