Miként szítanak forradalmakat, puccsokat és háborúkat a CIA fedőszervei

Az e heti ismertetést kezdjük el a hatodik fejezet Oszama és a boszniai mudzsahedin című alfejezetével.

Az amerikai titkosszolgálatok most arra fordították figyelmüket, hogy Alija Izetbe­go­vićtyal, bosznia-hercegovinai dzsihádista veterán cinkosukkal, teljes csendben az afgán mudzsahedin háború veteránjait és a világ többi részéből más önkéntes dzsihádistákat Boszniába vigyék, hogy ott Izetbegović muzulmán hadseregének oldalán a szerbek ellen harcoljanak.

Az önkénteseket Amerika és a NATO titkosszolgálatai főként Horvátországon keresztül csempészték Bosznia-Hercegovinába. Az iszlám országok kiképzőket és olyan „önkénteseket” küldtek, akiknek feladata az volt, hogy a muzulmán katonákhoz csatlakozzanak Boszniában, ahol egyébként felállítottak egy titkos kiképzőtábort is. Afganisztánon kívül jöttek Szaúd-Arábiából, Törökországból, Pakisztánból, Szudánból, Iránból, valamint Szíriából, amely a kitörésben lévő globális dzsihádnak a fészke volt.

Az USA a muzulmánok számára titkos fegyverszállításokról is gondoskodott Iránon, Törökországon és Kelet-Európán át. E tényeket Washington annak idején a rendelkezésre álló bőséges bizonyítékok dacára is tagadta. A Clinton-kormány a NATO-t és az UNPROFOR-t (az ENSZ védelmi csapatait) politikai eszközként alkalmazta, és megakadályozott minden, békére törekvő fáradozást 1992 és 1995 között, amíg az amerikaiak el nem értik céljukat.

Megbízható becslések szerint azon iszlamista dzsihádisták száma, akik 1992 és 1995 között Izetbegović boszniai hadseregében vagy mellette a szerbek ellen harcoltak, négyezer és húszezer között volt. Legtöbbjük Afganisztánból való szaúdi veterán, vagy jemeni, algériai, egyiptomi, pakisztáni volt. Többségüket Zágrábon keresztül vitték a háborús területekre, az úgynevezett „horvát csővezetéken” át. Franjo Tudjman elnök a maga részéről fegyverrel látta el a Boszniában lévő horvát kisebbségi lakosságot, és a fegyveres muzulmán erőket tényleges szövetségesnek tekintette azon erőfeszítésében, hogy a lehető legtöbb szerbet elhajtsa a horvát Krajina térségéből és a horvát–boszniai határterületekről.

Noha az iszlamista harcosok száma a boszniai hadsereg nagyságához képest viszonylag kicsi volt, ennek ellenére a harc­edzett mudzsahedinek katalizátorszerepet játszottak, amikor is a reguláris boszniai hadsereg háborúja idején fanatikus dzsihád-radikalizmust terjesztettek.

Az Izetbegović-rezsim teljes biztonságpolitikai és katonai apparátusát átalakította, hogy a mudzsahedin iszlamista-forradalmi beállítottságának nyomatékot adjon. Izetbegović az egész hadseregben szétosztotta a mudzsahedin egységeket. Ezen egységek egyes harcosait „suhadának” (mártírnak vagy öngyilkosságot elkövető tettesnek) nevezték és őket külön erre a célra készült fehér ruhába öltöztették, ami a halotti leplet szimbolizálta. A muzulmán idegenlégiósok megkapták a boszniai állampolgárságot, ami a Clinton-kormánynak lehetővé tette, hogy azt állítsák, a harcosok közül csak igen kevesen „külföldiek”.

A háború idején a boszniai hadseregben három fő mudzsahedin egység volt. A két első az amerikai IFOR/SFOR-zónában állomásozott.

Az Izetbegović boszniai hadseregében harcoló mudzsahedin egységeket kiegészítette a hatezres létszámú handzsár elit had­osztály.

Az újboszniai handzsár hadosztály legtöbb tisztje albán volt. Néhányan közülük a koszovói szerb tartományból jöttek, ahol albán többség élt. Őket afganisztáni veteránok és pakisztáni mudzsahedinek képezték ki és vezették.

Ezzel az erőszakra készen álló iszlamista fundamentalizmus megérkezett Európa szívébe, és erről Washington gondoskodott. Mindennek édeskevés köze volt a vallási hithez, sokkal inkább a washingtoni geopolitikához. 1992-tól 1995-ig a Pentagon és a CIA titokban több ezer mudzsahedinnek, valamint Közép-Ázsiából, arab és más muzulmán államokból való iszlamista dzsihádistának segített Európába jutni, hogy a boszniai muzulmánok oldalán a szerbek ellen harcoljanak. Minderről 1995-ben a srebrenicai tömegmészárlás kapcsán a holland kormány által megrendelt és 2002-re elkészült nagyszabású tanulmány számol be igen részletesen e címmel: A titkosszolgálatok és a boszniai háború.

A tanulmány szerzője, Cees Wiebes dokumentálta a Pentagon és Közel-Keletről érkezett radikális iszlamista csoportok közötti titkos szövetséget, amelynek célja a boszniai muzulmánok segítése volt. 1993-tól egy nagyszabású fegyvercsempészés történt Horvátországon át a muzulmánok részére, ami egyértelműen megsértette az ENSZ Biztonsági Tanácsa által Boszniára kimondott fegyverembargót. A csempészetet az USA és Törökország titkosszolgálatai hajtották végre. Mint azt Wiebes dokumentálta, abban részt vettek Oszama bin Laden afgán mudzsahedin hálózatának iszlamista csoportjai. A fegyvereket Szaúd-Arábia és a Pentagon segítségével a Közel-Keletről repülőgépen juttatták el Boszniába.

Abban az időben az egyiptomi titkos­szolgálat Oszama bin Ladent a boszniai dzsihád kulcsfigurájaként azonosította, és utalt arra, hogy boszniai útlevéllel rendelkezik. A boszniai dzsihád idején Bin Laden menekültként a szudáni Kartúmban tartózkodott, ahol a szudáni Muzulmán Testvériség vezetője, Haszan al-Turabi biztonságos elvonulást nyújtott az afganisztáni háború szaúdi veteránjának. Al-Turabi ugyancsak szoros szövetségese volt a szudáni Fatih al-Haszanain dzsihádistáinak és szervezetének, a Third World Relief Agencynek (Harmadik Világ Segélyszervezet – TWRA).

A TWRA zágrábi kirendeltségén, a „horvát csővezetéken” át hajtottak végre fegyverszállításokat, és egyes titkosszolgálati feladatokat végzők álcázott menedéket is kaptak. A TWRA-nak további kirendeltsége volt még Szarajevóban, Budapesten és Isztambulban, és közvetlen kapcsolatot tartott fenn a boszniai kormánnyal és személyesen Izetbegovićtyal. A dzsihádista erők ellátását szolgáló, fegyvercsempészetre használt repülőteret Szarajevó közelében a Pentagon hozta létre, és azt Izetbegović iszlamista bizalmasa, Haszan Čengić vezette.

Čengić a TWRA igazgatótanácsának tagja, boszniai hadügyminiszter és az amerikai katonai segélyprogram legfontosabb összekötője volt. A háború idején Čengić főként Bécsben tartózkodott. Fegyverszállításért volt felelős, amelyet a Clinton-kormány és a zágrábi amerikai nagykövet, Peter Galbraith áldásával hajtottak végre.

Minél hosszabban tombolt a bosznia-hercegovinai háború, annál jobbak lettek az esélyei Washington azon fáradozásainak, hogy felélesszék a NATO-nak, az Egyesült Államok által vezetett szerepét a Balkánon és Európában. A globális dzsihád egy koordinált hálózatának „csápjai” fejlődtek ki a boszniai háborúban, és ez a hálózat táplálékát a CIA és a Pentagon segítségével kapta.

A következő alfejezet címe: A mudzsahedin kegyetlensége Bosznia-Hercegovinában.

Miközben az amerikai háborús propagandagépezet számtalan színlelt jelentést generált szerbiai falvakat, kórházakat, úgynevezett ENSZ-védelmi zónákat érő bombatámadásokról, és szintén a média segítségével kitalált jelentéseket terjesztett világszerte muzulmán nők ellen elkövetett nemi erőszakok tízezreiről „szerbiai erőszaktáborokban”, addig a valóságban muzulmán idegenlégiósok, akik Izetbegović hadseregének oldalán harcoltak, szörnyű tetteket hajtottak végre boszniai szerbek ellen, amelyekről a nyugati médiumok mély hallgatásba burkolództak. Ugyanezen nyugati médiumok, a New York Times, a CNN és más olyan amerikai médiumok vezetésével, melyek szorosan együttműködtek a Clinton-kormánnyal, ördögi színekben festették le a szerb hadsereget egy olyan eset miatt, amelyre az amerikai biztonsági zónában került sor Bosznia-Hercegovina keleti részén, a szerbiai határ mellett. Ezt ismerte meg a világ a „srebrenicai tömegmészárlásként”. A szerbeket azzal vádolták, hogy népirtást hajtottak végre ártatlan boszniai muzulmánokkal szemben.

Felháborító esete ezzel kapcsolatban a CNN akkori szarajevói tudósítójának, Christiane Amanpournak, akit a boszniai muzulmánokat pártoló, egyoldalú tudósításaiért élesen bíráltak. Amanpour érdekes módon annak a Jamie Rubinnak volt a felesége, aki a Clinton-kormányzat idején külügyminiszter-helyettes és külügyminisztériumi szóvivő volt.

Bosznia-Hercegovina szerb része, az autonóm Boszniai Szerb Köztársaság Szerbiához akart csatlakozni. E célból felszámolták a Drina folyó melletti azon határt, amely a Boszniai Szerb Köztársaságot Milosevič államától választotta el. Izetbegović muzulmán dzsihádistái és boszniai szerbek közötti jelentős katonai villongásokat követően a bosnyák muzulmánok súlyosan vétettek az ENSZ biztonsági övezetére vonatkozó rendelkezések ellen, és Srebrenicában számtalan támadást hajtottak végre boszniai szerb polgárok ellen a környező falvakban.

1992. július 12-én, amikor a szerb ortodoxok Szent Pétert és Pált ünnepelték, srebrenicai muzulmán egységek megtámadták Zalazje, Sase és Biljača szerb falvakat. 69 civilt és katonát öltek meg. Az ott elfogott 22 szerbből később csak 10 holttestét találták meg. A támadások 1992 nyarán kezdődtek, és 1993 elejéig tartottak. Az eredmény Srebrenica közösségben 59 szerb faluból 55 elpusztítása volt. Szerb adatok szerint azon szerbek száma, akik áldozatul estek a térségben folyó dzsihádnak, több mint háromezer volt.