El kell mesélnem valamit. Pontosabban be kell vallanom.

Éjszaka alig tudtam aludni egy szemhunyásnyit is. Reggel felkeltem, és szörnyen ébredtem – a kávét sem találtam sehol –, mégpedig azért, mert előtört lelkemből egy emlék.

Ezelőtt harminc évvel, amikor egy koncertről jöttünk hazafelé, az egyik bőrfejű fia­talember – magyarul skinhead – odament a barátomhoz, és belebokszolt az orrába. A barátomnak betört az orra, s folyt a vére. Piros vér folyt le a fehér pólóján, csöpögött a józsefvárosi kövezetre, és én láttam ezt. A saját szememmel. A vért!

Rá néhány évre, amikor a Fekete Lyuk nevezetű helyről igyekeztem haza, a megállóban belém kötött három illető – az egyiket ismertem is –, és el akarták venni a bőrkabátomat. Mivel ellenálltam, megragadtak, és az egyik fickó ököllel megütött.

Ököllel, értik? Az államat.

Piszokul fájt!

Heteken át lila folt éktelenkedett az ütés helyén, és évekig, ha megláttam egy hasonló kabátban közlekedő embert, átmentem a túloldalra.

Tudják, milyen szörnyű az, egy embert megütni? Egy élő, eleven embert? Azért, hogy fájjon neki? Direkt szándékossággal. Borzalmas. És én ezt elszenvedtem.

Még ma is nyomás alatt vagyok!

Azért mesélem ezt el, mert olvasom, hogy mostanában szokás előjönni húszéves sérelmekkel és pereket helyezni kilátásba. Mindenféle színésznők sírják tele a sajtót, hogy megfogták a feneküket, és ők azóta sem tudnak aludni, meg a férjüktől is elhidegültek.

És most végre húsz év után előjönnek!

Biztos ezért nem találom én azt a kávét, és ezért ilyen morózus ez a reggel. A régi megaláztatás miatt. Meg még azon is gondolkodom, hogy feljelentsem-e azt az illetőt – a nevét is tudom – vagy esetleg az önkormányzatot, akiknek tulajdonában van a hajdani épület. Azért egy önkormányzatnak van pénze. Nem annyi, mint egy dúsgazdag amerikai rendezőnek, de akad. És egy kicsit fizethetnének, mert ki kéne cserélni a franciaágyat a hálószobában, meg kinéztem magamnak egy Pentelei Molnár János-csendéletet a nappaliba, és az nem két fillér.