Mulatságos dolog követni az amerikai demokraták (liberálisok) erőfeszítéseit annak megmagyarázására, hogy miért veszítették el a választásokat. Szerintük nem azért történt, mert rosszabbak voltak, mert elrontották. Hanem mert Putyin meghekkelte, mert a Facebookon álhíreket terjesztettek, mert létrejött az igazság utáni világ, a post-truth korszaka – mert összeesküdtek ellenük a hatalom­éhes tudjukkik.

Mulatságos, de érdektelen. Ami érdekes, az az egyetemes tanulság. Ebben a post-truth dologban például van valami. A Wikipédia angol nyelvű oldala így fogalmazza meg a jelenséget: „A post-truth, azaz igazság-utáni politika (post-factual, azaz tények-utáni politikának is nevezik) olyan politikai kultúra, amelyben a viták középpontjában a politikai konkrétumokhoz nem kapcsolódó, csupán érzelmi hatást kiváltó kijelentések állnak, és a résztvevők ismételten olyan állításokat tesznek, amelyeknek tényszerű cáfolatát figyelmen kívül hagyják.”

Az amerikai liberálisoknak tényleg égnek állt a hajuk, amikor Trump a kampányban olyasmiket állított, amik nyilvánvalóan nem voltak igazak, és ebből semmi hátránya nem származott. Sőt nyert velük. Hogy lehet ez?

Egy példa segíthet a megértésben. Trump másfél éve, kampányának első állomásán, Wisconsinban megígérte, hogy visszajön egy napon, és kellemes ünnepek helyett boldog karácsonyt fog kívánni. Karácsony előtt egy bő héttel beváltotta az ígéretét, már megválasztott elnökként visszatért és megtette: „Merry Christmas — so, merry Christmas everyone. Happy New Year, but Merry Christmas.” – Boldog karácsonyt, igen, boldog karácsonyt. Boldog újévet, de boldog karácsonyt.

A hírt az egész világsajtó átvette, mint az új korszak jelképét, és a Trump-hívek is ekként üdvözölték. Csakhogy Obama is számtalanszor kívánt boldog karácsonyt, meg az összes elődei is. Ilyenformán a post-truth klasszikus esetével volna dolgunk. Annyiban valóban, hogy a hír, miszerint itt valami új dolog történt, nem igaz. Ám ami a mögöttes tartalmat illeti, nagyon is új.

Az Egyesült Államok egyre nagyobb zavarban van a karácsonyt illetően. Az már alapelvárás, hogy a Merry Christmas mellé boldog hanukát is illik mondani, de újabban egy afroamerikai évforduló-ünnepet (Kwanzaa, december 26.–január 1.) is köszönteni kell, miközben sokan arról beszélnek, hogy az egész ünnepsor sérti a nem vallásos vagy más vallású emberek érzékenységét.

Az amerikaiak többsége már kezdett beletörődni abba, hogy a legszebb ünnepét a politikai korrektség jegyében kikoptatják az életéből. Erre jött egy ember, aki azt mondta, hogy ez elmebaj, a karácsony az karácsony, és pont, mindenki tehet egy szívességet. És amikor december 13-án Wisconsinban boldog karácsonyt kívánt, pontosan ezt hallották ki a szavaiból. Teljes joggal.

Az a jelenség tehát, amit a liberális elemzők post-truth néven írnak le, valójában nem az igazság figyelmen kívül hagyásáról, hanem az egyes állítások által eddig eltakart mögöttes tartalmak előbukkanásáról szól. Trump szavazói nem azért fogadták el a jelöltjüket a hamis állításaival együtt, mert annyira sötétek, hogy képtelenek a kétszerkettőt befogadni, hanem mert a hamis állítások mögül (is) kihallották azt a világértelmezést, amely egybeesett az övékével. Megbocsátották neki a tévedéseit, a bunkóságait, a mellébeszéléseit, a csúsztatásait, mert – igazságaival együtt – olyan világképet fogalmazott meg, amellyel végre egyet tudtak érteni.

Az emberi társadalom az univerzum legbonyolultabb ismert rendszere. E rendszer útvesztőiben sokszor jobban eligazít a tradíció és a megérzés, mint az ész. Évezredek teltek el úgy, hogy az emberiség döntően a tradícióra és a megérzésre támaszkodott. Bő két és fél évszázada azonban Franciaországban megszületett a gondolat, hogy a világ-gépezet megismerhető, leírható, megfejthető, tehát a ráció segítségével lehet és kell eligazodni benne. Ez a (vélt) felismerés alapozta meg a jakobinizmust, amely a racionálisan kigondolt, ekképpen szükségszerűnek tekintett jövő elől akarta tűzzel-vassal-guillotine-nal eltakarítani az akadályokat. Ez szülte a marxizmust, a maga szintén szükségszerűnek tételezett jövőképével, valamint a nácizmust és a bolsevizmust, nem kevésbé pusztító küldetéstudatával.

Mindezek közös lényege, hogy a magát a szükségszerű jövő és az ahhoz vezető lépések kigondolására alkalmasnak tekintő elit (az élcsapat) jogot formált rá, hogy a népnek megmondja, mit hogyan tegyen és ne tegyen – vagy még inkább, hogy arra bármi áron rákényszerítse.

A modern kori politikai liberalizmus, ha felpuhultabb formában is, de ugyanezt teszi. Képesnek tekinti magát arra, hogy pusztán a ráció eszközével megértse és leírja a világot, a társadalom életéből kitörölje mindazt, amit nem talál racionálisnak, és felhatalmazva érzi magát, hogy a következtetéseit rákényszerítse a népre. Csupán látszólagos ellentmondás, hogy a modern kori politikai liberalizmus – alapítói szándékaival szöges ellentétben – a totemek és tabuk egyre kifinomultabb rendszerét építette ki – hiszen a lényeg nem a szabadság, hanem a vélt felismerések erővel való érvényesítése.

A probléma lényege racionálisan is megérthető. Egy bonyolult rendszerben hosszabb vagy rövidebb áttételeken át minden tényező hat az összes többire. Ha egy tényezőt megváltoztatunk, az összes többit is megváltoztatjuk – ráadásul úgy, hogy nem tudjuk kiszámítani a következményeket. Ha a társadalom rendszerébe beavatkozunk, és felszámolunk egy igazságtalanságot, könnyen lehet, hogy áttételeken át sokkal több és nagyobb igazságtalanságokat teremtünk vele – például megszüntetjük a tőkés kizsákmányolást, és ezzel létrehozzuk a bolsevik szörnyállamot.

A modern kori politikai liberalizmus küldetéstudatos hevülettel akar beavatkozni a társadalom életébe, hogy az általa károsnak vélt jelenségeket kipusztítsa – és ezzel többet árt, mint amennyit használ. A demokrácia csodája, hogy a nép, a sokaság, ha rövid távon néha megszédül is, hosszú távon mentes tud maradni ettől a küldetéstudatos elfogultságtól. Nem azért, mert a nép fiai és leányai okosabbak, mint az elit, hanem mert a sokaság egyes tagjainak elfogultságai együttesen kioltják egymást. A nép összességében és együttesen sokkal inkább az érzéseire hallgat, mint az eszére – ez a demokráciák titka és szerencséje.

Ez történik tehát a világban: a nép növekvő hányada, a tényekből az elit által levezetett, számára föltálalt racionális következtetések helyett, látva azok növekvő használhatatlanságát, elkezdett újra az érzései alapján szavazni. Hozzá kell tenni, hogy az érzések nem indulatok, sokkal inkább generációk tapasztalataiból leszűrt, szavakká nem formált, mégis megbízhatónak mutatkozó értékelések. Paradoxonnak tűnhet, pedig nagyon is logikus, hogy ezek az értékelések gyakran egyszerű és világos igazságok formájában mutatkoznak – mint például hogy a nő nő, a férfi férfi, a család a társadalom alapja és nemzethez tartozni jó.

Az új politika ennek a jelenségnek a felismerése. Hogy a liberális elemzők populizmusnak bélyegzik, csupán nyelvpolitikai eszköz, és mint ilyen, mérsékelt a hatóereje. Az új politika valójában annak felismerése, hogy a népnek az önmaga döntésképességébe vetett bizalma kezd visszatérni. Az Egyesült Államok választóinak többsége évtizedeken át elhitte, hogy azt kell tennie és gondolnia, amit az elit előír a számára. Tavaly, ha hajszálnyival is, de azok kerültek többségbe, akik úgy döntöttek, hogy mégis inkább azt gondolják és teszik, amit ők maguk helyesnek tartanak.

Nem kétséges, hogy az új politika Európában is megjelenik – hiszen már itt is van. Az új politika jelöltje Ausztriában hajszállal kapott ki a régi politika összes pártja által támogatott jelölttől, de a régi osztrák pártoknak ezzel együtt is a torkukon a kés. Olaszországban a régi politika választás nélkül hatalomba ültetett miniszterelnöke megbukott. Németországban recseg-ropog a hetven éve változatlan pártrendszer, az új politika pártja két évvel az alapítása után húsz százalékon áll. Franciaországban csak az a kérdés, hogy a jobboldal melyik pártja nyer, a megújulni próbáló régi vagy az új. Hollandia, Belgium forrong, a skandináv országok is fordulni látszanak.

Magyarország a folyamatok élén jár, az új politika nálunk már hat éve működik. A választók jelentős része kitartóan bízik a kormányban. És itt a „bízik” a kulcsszó. A hazai baloldal éppen úgy nem érti ezt, mint az amerikai a saját kudarcát. A honi liberálisok meg vannak győződve róla, hogy a Fidesz hívei mind elvakult és értelmes érveket befogadni képtelen emberek. Nem értik, hogy a magyar választók meghatározó hányada – miközben látja, amit lát, és értelmezni is tudja azt – egészében támogatja a Fideszt, a hibáival, tévedéseivel, a hatalom körül sündörgő haszonlesőkkel együtt, mert érzi, hogy egészében véve ez az az erő, amely az érdekeit képviselni képes.

A magyar balliberális politikusok és elemzők kudarcosságának oka, hogy nem bíznak a népben, helyette akarják eldönteni, hogy mi a jó neki. A Fidesz sikerének titka, hogy megérti, megfogalmazza és a lehetőségek szerint megteszi, amit a nép szeretne. Magyarán demokrata.