Elmerengve a választások előtti hajrában, oly értetlenül szemlélem az ellenzéket, mint egy idegen bolygóról ideszakadt űrlény. Holott az ellenzéki politikusok az idegenek, távolról ideszakadt űrszakik, és nem én. Mert zűrzavaros, kaotikus, kapkodó, izzadságszagú tevékenységük erről árulkodik. Inuk szakadta előbb tragikusba, majd komikusba vált át. Nem lehet őket komolyan venni. Itt van mindjárt ez a Juhász Péter. Mint egy szakállas csecsemő óbégat és gyermeteg játékokat űz. És azt hiszi, hogy ez a választási küzdelem. Az óvodában legföljebb. Fényképeket tart arca elé egy hatalmas csekkel, amit két fénykép­arcú figura feszít ki. Orbán és Mészáros. Mit akar ezzel mondani? Mészáros pénzeli Orbánt, vagy fordítva? Úristen! Micsoda együgyüncség ez. Hecckampánynak sem jó, hát még politikai harc eszközének.

Vagy ott van mindjárt Róna Péter. Kérem tisztelettel, ezt a Rónát kedvelem. Szép ember, jó ember, úriember. És néha okos. Iciri-picirit emlékeztet száz évvel ezelőtti parlamentek finom modorú és előkelő pónemű világára, amikor legföljebb párbajjal intézték el a nézeteltéréseket, s nem szóbeli sértegetéssel. Azért becsülöm, mert ő legalább hasznot hajt az országnak. Sajtgyára van. De semmit sem ért ebből az országból, főleg nem a nemzeti lélekből. Az ezerszáz éves magyar lélekből. A most történtekből még kevésbé. Hogyan lehetséges az, hogy szörnyű vádakat lapátolnak össze az ellenzéki párttilinkók a kormánypártok ellen, aminek a morzsáitól is meg kellene bukniuk, ezzel szemben Fideszék népszerűsége stabil, a leleplezők meg zsugorodnak.

Róna Péter persze a hibát nem az ellenzékben, hanem a magyarságban keresi. Azt mondja: „rossz a magyar társadalom civilizációs szerkezete. Mert évszázadok alatt ahhoz szokott, hogy külföldi főnök mondja meg, mi a teendő”. Ez, kérem tisztelettel, böhömség. Hiszen a magyar történelem éppen az ellenkezőjét tanúsítja annak, amit a sajtnok furulyáz. Történelmünk ugyanis a szakadatlan rebellió története. Rebellió magyarul lázadás, ellenállás. És ezer éve folyamatos. A zseniális Szent István óta tart. A mai napig. A török időkben végvárak ellenállása dominált. A töröknek, de a kamarillának is. Történelmünk egyik fordulópontja volt a Rákóczi-féle szabadságharc, amikor is még a Habsburg-hívők is rebellisek voltak. (A labanc Pálffy.) A reformkor álcázott rebellió volt, 1848-49 pedig a rebellió tömény kiteljesedése. Deákék jelszava az volt, hogy 1867-en keresztül vissza 1848-hoz. Adatokkal bizonyítom, hogy a Horthy-kort és magát Horthyt is meghamisították a Moszkva-bérenc történész-marhacsülkök, mert ez a korszak is náciellenes rebellió volt, és mellesleg a szélsőjobb ellen harcolva eközben. Két pogány közt. Horthy szakadatlanul ellentmondott Hitlernek. (Ezt megjelenő félben lévő könyvem dokumentálja.) A rebellió csúcsa 1956. És az aztán az őrület, hogy a szovjet diktátorokat folytonosan szájba smároló Kádár is rebellis lett voltaképpen, mert megszervezte a „legvidámabb barakkot”. Sunyanc benyalása ellenére is rebellis volt Kádár, mert mást csinált, mint Ceaușescu és Ulbricht. Ez az oka annak, hogy a magyar nép egy része sokáig dédelgette magában Kádár emlékét. A rebellist szerette benne és nem a tömeggyilkost. Tevékenysége a többi csatlóshoz hasonlítva viszonylagos rebellió volt. Tehát Róna Péter tudatlan.

Egy szép kerek, illatos sajtkorongért szívesen adok neki különórákat történelemből. És nem árt, ha az ellenzéki töpöröncök is odasündörögnek, sajt nélkül is. Ma Orbán őrzi a rebellis hagyományokat. Horthy óta először mond ellent Trianonnak. Ellentmond a külföldi beavatkozásoknak. A nemzeti létet fenyegető ideológiáknak. Ezért rebbenetlen a népszerűsége. Még ha balról keményen bírálják is. Mert rebellis szempontok szerint a mérleg nyelve az ő javára billen. A társadalom többségének fontosabbak elszakított véreink, függetlenségünk, holmi puffancs áldemokratikus elveknél.