A „STOPSoros” és a mély tenger

Amikor azt kérdezik, miért kell konspirációkat szőni Soros György személye köré, akkor azt mondom, hogy ez nem összeesküvés-elmélet: a nyílt társadalom terve maga az összeesküvés. Amikor azt mondják, hogy „de hisz nincs is Soros-terv”, akkor az mondom: de van, maga Soros György írta le. Ekképp például: „míg a (szuverén nemzet)állam gyakran visszaél hatalmával, addig a globalizáció olyan fokú egyéni szabadságot tud ajánlani, amit egyetlen állam sem (…) Az államok szuverenitásán alapuló rendszer sem a békét, sem a biztonságot nem garantálja. Mivel a szuverén államok visszaélnek hatalmukkal, tekintélyük hanyatlása mindenképp üdvözlendő fejleménynek minősül.” De a Tejútrendszer globaloböllére nem áll meg itt, így folytatja A nyílt társadalom, avagy a globális kapitalizmus megreformálása c. könyvében: „Az államellenes hozzáállások teljes mértékben helyénvalónak tűnnek. A szuverén államok gyengülésével párhuzamosan azonban erősödniük kell a nemzetközi intézményeknek” – ezért, teszi hozzá másutt, arra buzdítja a „világ demokráciáit”, hogy „segítsék elő a nemzetközi jog- és intézményrendszer megerősödését, lévén ez a globális nyílt társadalom feltétele”. Annyira persze Soros is van realista, hogy lássa, több dolog is az általa tételezett „fejlődés” útjában áll. Itt gondol egyrészről egyes piaci mechanizmusokra, másrészről – és ez a kulcsmondat – azt állítja, hogy „a nemzeti szuverenitásba vetett hit (bűnös, a fejlődés útjában álló) gátló tényező”.

Fotó: MTI, archív

Ha valakinek tehát kétsége van afelől, hogy objektív szempontok alapján minimum miért legitim, ha a magyar jogalkotó meg akarja óvni az ország szuverenitását és identitását a nyílt társadalom eszméjével és ideológiai ügynökeivel szemben, az gyorsan hagyjon fel a panaszos kecskemekegéssel, és olvassa el újra fenti sorokat. Bár tudjuk, hogy annak megmondása, mi demokratikus és mi nem, tantervileg a liberálisok mesterségesen kisajátított hitbizományának számít, a „STOPSoros” néven ismert törvénycsomag pusztán a magyar demokráciát hivatott megvédeni. Meglepetést persze okoz, hiszen az állami szuverenitást a XXI. század elején érő újfajta kihívásokra újfajta válaszokat kell adni. Ha egy entitás egy országban – akár külső, akár belső erők révén – megpróbálja gyengíteni az államhatalmat, aláásni a legitim alkotmányos rendet, azt egyöntetűen elítéljük. Ha ugyanezt Soros György vagy az EU csinálja, az mitől „filantrópia”? Az mitől „segítő szándékú békejobb a jogállamiság helyreállításához”? Mert nem értük volna még el az osztályharc megkívánt fejlettségi fokát?

Az Alaptörvény és más törvények módosításából álló javaslat erre, a nemzeti szuverenitásra és identitásra – összességében a demokratikus rendre – legalábbis kihívást jelentő tendenciára reagál. Egyfelől azzal, hogy az uniós hatáskörgyakorlás korlátjául állítja Magyarország alkotmányos önazonosságát, melynek védelmét egyben valamennyi állami szerv kötelességévé is teszi. Nem mintha ennek nem kellett volna természetesnek lennie eddig is, de sokan szántszándékkal azt állítják: Magyarország az EU-hoz történt csatlakozással feladta szuverenitását, így már nem ellenkezhet, ha Brüsszel ezt vagy azt mondja. Hát nem így van. Magyarország nem adta fel szuverenitását, pusztán abba egyezett bele, hogy az abból fakadó egyes hatásköröket a többi tagállammal közösen, az EU intézményei útján gyakorolja. Az unió eszerint tehát a tagállamok akaratából és jóvoltából létezik, önálló szuverenitása nincs – ahogy a vicc mondja, az „EU nem ország”. Önálló, eredeti szuverenitással, tehát egy adott terület és annak lakossága felett gyakorolt kizárólagos főhatalommal a tagállamok rendelkeznek – csakhogy ez néha kimegy az uniós szervek fejéből, például mikor migránsok tömeges befogadását vagy a homoszexuálisok házasságának elismerését akarják leerőltetni olyan országok torkán, melyek azokat ellenzik. Joggal érzik tehát Brüsszelben az „új erők” egyre fenyegetőbb dagályát, hisz például a javasolt Alaptörvény-módosítás értelmében kétséget kizáró lesz: az uniós döntéshozatal csak addig terjedhet, ahol a magyar alkotmányos szabályok kezdődnek.

Másrészről nem feledhető a lakosság etnikai összetételének megváltoztatására irányuló, áttételes vagy sokszor nem is annyira áttételes törekvések kivédésének igénye. A módosítás ugyanis kimondaná, hogy Magyarországra idegen népesség nem telepíthető be (pl. kvótatervek), ahogy azt is, hogy Magyarország csak akkor köteles menekültstátuszt biztosítani egy kérelmezőnek, ha az közvetlenül olyan területről érkezett, ahol élete, szabadsága veszélyben volt. (És mint tudjuk, például Magyarország és Szíria – egyelőre még – nem határos.) És mivel utóbbi, a genfi menekültügyi konvencióból egyébként logikusan következő elvnek egy sajátos értelmezésen alapuló kijátszása a nyílt társadalom hálózat (uniós szervek által is támogatott) egyik legfőbb eszköze az illegális migráció legálissá történő transzformálása során, az ezt tiltó új alkotmányos klauzulához teljesen legitim módon társít a jogalkotó egy új büntetőjogi tényállást is. A jogvédői puha szívek kővé ettől válnak: az új Btk.-s tényállás értelmében ugyanis büntetendő lesz annak szervezése, hogy olyanok férjenek hozzá a magyar menekültügyi eljáráshoz, akik biztonságos országon keresztül érkeznek a magyar határra.

A szolgálatteljesítés közben agyhalottá váló emberi jogi fundamentalista ellenkórus persze döbbent motyogással kritizálja nemcsak a javaslatokat, de a javaslatok alapját is – sőt mi több, az Amnesty International globális kampányt indít annak érdekében, hogy mindenki fogadjon be mindenkit (ld. még „szeretkezz, ne háborúzz!”, 1968). Mindezzel azonban önmagukról rántják le a leplet: hisz alapvetően kérdőjelezik meg azt a jogos igényt, hogy a szuverenitás és nemzeti identitás védelmén keresztül védendő és védhető a magyar demokrácia. A nemzeti érdek sokadlagos helyre sorolása sajnos önképük részévé vált. Álláspontjuk tarthatatlanságára pedig úgy döbbennek majd rá, mint a csónakos a viharban, mikor feleszmél: milyen mély is alatta a tenger.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

 

Lapszám: