A Ferencvárosi Torna Club szurkolói összetömörültek a számukra kijelölt szektorban. Diadalmasan lengették a zászlóikat, büszkén felmutatták az emblémás sálakat, skandálták a jól ismert rigmusaikat. Amikor a csapat gólt rúgott, euforikus hangulatban ölelték egymást, mosolyogtak, újra zászlót lengettek és kifeszítettek egy „Hajrá Zöld Sasok!” molinót.
Egy alacsony emberke azonban mo­gor­ván álldogált közöttük, s amikor egy kicsit alábbhagyott a drukkolás, bornírt hangon megjegyezte:
– Nem olyan nagy szám ez az FTC. Meg sem érdemelte a gólt. Azt hiszik, konyítanak valamit a focihoz? Dilettáns, ellenszenves, hitvány társaság.
Először pofon akarták ütni, de megsajnálták.
– Eltévesztetted a szektort, öreg!
– Nem tévesztettem el. Én is fradista vagyok, még ha idegesít is a zöld-fehér színkombináció.
– Menj innen, pajtás, nekünk zöld-fehér a szívünk.
– Van is egy fradistának szíve!
Mielőtt tettlegességre került volna a sor, a Fradi váratlanul gólt kapott. Az emberke azonban most volt elemében.
– Na végre! – ujjongott. – Ezt jól beszoptátok! Nincs is ennél szebb, mint amikor verik ezeket a zöld majmokat.
– Aszondom neked – szólt barátian egy jámbor százkilós kopasz –, menj át az ellenfél táborába, te oda tartozol!
– Oda tartozom, ahová akarok, mi közöd hozzá? Apám is fradista volt, én is az vagyok.
– Mi pedig úgy véljük, hogy mindenki annak drukkol, akinek akar. De ha idejössz a Fradi B-középbe, akkor ne mocskold előttünk a csapatot, mert rámászunk a szádra.
– Na, íme, ilyenek vagytok ti. Hát csodálkoztok, ha rühellem ezt az egész bandát? Ócska, szemét a csapat, unintelligens szurkolókkal.
Néhányan megfogták, és átdobták a szomszéd szektorba. De még onnan is mutogatott, kiabált:
– Itt én vagyok az egyetlen fradista. Ti pedig csak egy erőszakos csőcselék!