Torony

A Biblia szerint így szólottak Bábel lakói: „Építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földnek színén!” Ezt a jeles nekibuzdulást megörökítette Kézai Simon is a XIII. században, a hatalmas vállalkozás okaként egy másik szempontot említve: „Menróth óriás, Thana fia, minden atyafiaival a múlt veszedelemre gondolva tornyot kezde építeni, hogy ha az özönvíz ismét találna jönni, a toronyba menekülve a bosszuló ítéletet elkerülhessék.”

A dolog tehát úgy esett, hogy ezek a szorgos emberek készítették a terveket, hordták a követ, szervezték a munkát. Remekül is haladtak vele, elvégre nagy, virágzó kultúrában éltek. Monumentális emléket akartak maguknak állítani, no meg praktikusan is szükségük volt a toronyra. Nem lazsáltak, ügyesen tettek-vettek, senkit sem kellett kényszeríteni. Egy darabig úgy látszott, minden sínen van, ám a torony még mindig messze volt az égtől. Ráadásul arról is érkeztek híradások, hogy olvadoznak északon a gleccserek; lehet, hogy rövidesen itt az újabb özönvíz, ebben az épületben nem fér el mindenki. Márpedig Bábel vezetői nem szívesen hagytak volna odaveszni senkit.

– Kevés a munkaerő – ismerte el egy forró délutánon a legfőbb koordinátor. – Fel kell vennünk idegen kőműveseket.

Jöttek Mezopotámia távolabbi vidékeiről, sőt a sivatagon túlról is fiatal férfiak, ám nem beszélték a nyelvet, nem érdekelte őket a magasztos cél. Az roppant módon tetszett nekik, hogy jófajta, tápláló élelmet, friss vizet kapnak, tágas, komfortos szállást, sőt telefont és internethasználatot is. Az utasításokat azonban nem hajtották végre, a már elkészült falakat ledöntötték, az emeleteket széthányták, zaklatni kezdték az őslakosokat, akik többé nem érezték magukat biztonságban.

Mindenki szétszéledt, a torony ezután torzóként árválkodott. Eltűntek a lelkes építők, az egész civilizációnak csak az emléke maradt; néhány sor a Bibliában és Kézainál.