A mostani török–európai vitában hajlamosak vagyunk kulturális-vallási összecsapást látni, pedig a történtek aktuálpolitikai háttere szinte nyilvánvaló. Aligha pusztán arról van tehát szó, hogy Mevlüt Çavuşoğlu külügyminiszter gépét jogosan fordították-e vissza a hollandok, vagy sem. Hollandiában időközben lezajlott a választás, Törökország pedig választásra készül: Recep Tayyip Erdoğan számára április 16-án nem kisebb a tét, mint hatalmának alkotmányos kiterjesztése. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az idén Németországban is választanak, könnyű belátni, hogy a legújabb konfliktus valamennyi szereplőjének elszántnak és könyörtelennek kellett mutatkoznia, különben a választók megbüntetik őket.

Ami közelebbről Törökországot illeti, Erdoğan rendszerének az állandósult közéleti feszültség valósággal lételeme. Ha nincs külső és belső ellenség, ha az elnök nem mutatkozhat a török nemzeti gondolat letéteményesének, a vidéki milliók és a szunnita iszlám tekintélyes vezetőjének, hatalma összeomlana. Erdoğannak ugyanakkor nagyon fontos, hogy a Nyugaton élő mintegy négy és fél millió török szavazata közül minél többet begyűjtsön áprilisban, az eddigi felmérések szerint ugyanis szoros verseny várható. Erdoğan azonkívül időről időre – legalábbis szóban – választások idején függetlenségi szólamokat hangoztat, az eddigiek alapján sikerrel. Régebben az oroszellenes, most pedig a nyugatellenes szövegekre van nagy igény az elnöki párt, az AKP hívei körében. Ez a magyarázata a nácizásnak is, bár a kifejezésnek teljesen más az akusztikája Hollandiában, mint Törökországban. Nem állíthatjuk, hogy ez utóbbi országban is stílbravúr, de hogy egyértelmű kijelentés, az biztos.

Minden másban a jelek szerint Ankarának van igaza. Először is fel kell tenni a kérdést: miért ne kampányolhatna a török külügyminiszter nyugati országokban? Amikor ugyanis Hollandia, Németország, Ausztria és a többiek beengedték a négy és fél millió törököt, azt a politikai következményt is vállalták, hogy az anyaország politikai, közéleti eseményei beszivárognak az ő társadalmaikba (arról az eshetőségről, hogy négy és fél millió török köszöni szépen a lehetőséget, két perc alatt asszimilálódik és örökre elfelejti Törökországot, most inkább nem mondunk semmit). A törökök joggal tehetik fel azt a kérdést is a holland, német hatóságoknak, hogy ha az ő külügyminiszterük nem tarthat kampánybeszédet a nyugat-európai törököknek, miként lehetséges, hogy a masszívan törökellenes kurd rendezvényeket engedélyezik? Arról nem is beszélve, hogy ezeket a megmozdulásokat rendszeresen üdvözlik, támogatják marxista, liberális és anarchista nyugat-európai politikusok, parlamenti képviselők. Ankara tehát joggal sérelmezi, hogy már a mostani botrány kirobbanása előtt Törökország állami, területi egysége ellen lázítottak a nyugat-európai nagyvárosokban, olykor hathatós állami és önkormányzati segédlettel.

Nem meglepő módon, a mostani vitában Szijjártó Péter találta fején leginkább a szöget, amikor arra emlékeztetett, hogy miközben az Európai Unió képtelen megvédeni külső határait, szemrehányást tesz Törökországnak, amiért – részben vagy teljesen – fel akarja mondani az unióval kötött migrációs megállapodást. A nyugat-európai finom úriemberek ugyanis, akik állandóan petíciókat szerkesztenek, ha egy marxista gerillát pofon vágnak egy törökországi fegyintézetben, valamiért Törökországra tolták a piszkos munkát. Nem, az európai népek, a saját népeink nem fontosak. Magyarországot kivéve semmilyen erőfeszítést nem tesznek, hogy megállítsák az áradatot, inkább leszerződtek Törökországgal, hogy a színfalak mögött oldja meg a problémát, és ezért nagyon sok pénzt fizettek. És mindezt titokban, nehogy a finnyás, humanista Európa kénytelen-kelletlen szembenézzen a ténnyel: nem az emberjogizmus, hanem az erő dönti el, ki nyeri meg a XXI. századot.

Törökország megengedheti magának, hogy miután a vízummentességet az unió szokása szerint csak lebegteti, kissé átgondolja a közös dolgokat, és amennyire lehetséges, megzsarolja a gyenge, akarattalan Európai Uniót. Erdoğan már nem először hozza szóba a migrációs megállapodás felmondását, és a maga szempontjából tökéletesen igaza van. Ő ugyanis tudja, hogy kicsoda, mennyit ér a nemzetközi kapcsolatokban, meddig mehet el. Az Európai Unió nevű képződményben viszont egyre inkább csak azt tudják, hogy mit nem szabad (arról egész tiltólista létezik), de hogy kik vagyunk, kinek kéne lennünk, mivé kellene válnunk, arra egyelőre nincs válasz. Európának tehát nem Törökországgal van elintéznivalója, hanem önmagával. Ankara természetesen partnere Európának, és kétoldalú érdekünk, hogy a kapcsolatok jól működjenek, de tisztelni csak azt lehet, aki erőt és egységet mutat fel. Brüsszel szánalmas bohócok gyülekezetének fest a világ bármelyik részéről nézve, és ha a nemzetállamok nem térítik észre az európai elitet, akár tíz-húsz éven belül teljesen védtelenek leszünk a déli irányból érkező, kiapadhatatlan menekültáradattal szemben.

Arra pedig jobb nem gondolni, hogy az állandóan bírált Erdoğan vagy a régi köztársasági elit helyett van ezerszer rosszabb lehetőség is: az iszlám fundamentalizmus befolyása Ankarára. Ahogyan az Iszlám Állam is a semmiből nőtt ki és hajtott az uralma alá nagy területeket, hosszú távon a fenti eshetőséget sem zárhatjuk ki. Ha pedig ez bekövetkezik, ha azt a bizonyos csapot nemcsak megnyitjuk, hanem állandóan folyni engedjük, és hogy mindez Európa végét jelentené, magyarázni sem érdemes. Erdoğan rendszere egyelőre még nem torzul el fundamentalista irányba, az elnök egyben tartja Törökországot, alapvetően partnerként viselkedik – az ő állandó rendreutasítása helyett inkább meg kéne védeni a görög partokat.