Egy ideje sajátos jelenség ütötte fel a fejét a nyugati művészvilágban: a néger megjelölést először a színes bőrű, majd újabban az afroamerikai váltotta fel kötelező jelleggel. Miközben e szóhasználatváltás okát a hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelemmel magyarázzák, a könnyűzenében a fehéreket gyakran diszkriminálják a szórakoztató irányzatokban.

A világ történelme során bizonyos népeket a bőrszínük szerint különböztettek meg, így az európaiakat általánosságban fehéreknek, a kínaiakat sárgáknak, az indiánokat rézbőrűeknek, a négereket feketéknek nevezték minden rosszindulatú vagy lenéző gondolat nélkül. Hasonlóképpen sértő szándéktól mentes szemlélet érvényesült a zene területén, amikor a blues műfajt eleinte kizárólag négerekhez kötötték – akiknek ősei rabszolgaként munkadalként énekelték ezt az észak-amerikai ültetvényeken. Ők emberi mivoltuk elismeréséért harcoltak, nem pedig bőrszínük megnevezésének megváltoztatásáért, ahogy dalaikban öntudatosan hirdették is: „proud to be black” (büszkék feketeségükre).

A néger, illetve fekete megnevezés még a múlt század közepén sem számított sértésnek, Martin Luther King is ezeket a szavakat használta. Az amerikai énekes, zongorista dalszerzőnő, Nina Simone 1969-ben megjelent To Be Young Gifted And Black (Fiatal, tehetséges és fekete) dalának címében szintén ez a szó szerepel, sőt ez lett az USA-ban a polgárjogi mozgalmak himnusza.

Az Animals együttes feloszlása után szólistaként dolgozó énekese, a feketék mellett folyamatosan kiálló Eric Burdon még dupla albumának kettős jelentésű címében is ugyanezt a kifejezést használta: Black Man’s Burdon – A fekete ember terhe, vagy saját magára értve A fekete ember Burdone. Ennek ellenére kellemetlen helyzetbe került, amikor példaképével, Nina Simonéval találkozott, aki fehérek iránti ellenszenve nyomán ki akarta dobni házából a zenészt. Burdon hiába igyekezett megmagyarázni, hogy éppen tisztelete jeléül vette fel az Animals együttessel a tőle ismert Don’t Let Me Be Misunderstood (Ne engedd, hogy félreértsenek) című szerzeményt.

Az 1992-ben megjelent amerikai The Harmony Illustrated Encyclopedia of Rock hasonlóképpen méltatja Chaka Khan énekesnő fekete zene terén elért sikereit, míg a gitáros énekes B. B. Kinget a fekete amerikai zenésznagyágyúk („black American greats”) között említi. Igaz, közben Detroitban már működött az azóta önálló kiadóként megszűnt Motown Records (a Motor Town=Motor­város szavak összevonása). Alapítója, a színes bőrű Berry Gordy kizárólag észak-amerikai néger tehetségeket szerződtetett. Ha valaki ugyanezt tette volna, csak éppen fehér zenészek érdekében, azonnal rasszistának bélyegezték és meghurcolták volna. Gordy ezzel szemben nyugodtan forgalmazhatta többek között a színes bőrű Temptations, Four Tops, Marvin Gaye, Stevie Wonder, Diana Ross and the Supremes, The Jackson 5, valamint a testvéreitől önállósult Michael Jackson lemezeit, szerződtethette a sikerdalokat gyártó Brian Holland – Lamont Dozier – Eddie Holland hármast.

Az 1970-es évek közepén feltűnést keltő üzleti ajánlat jelent meg az európai sajtóban: „Három fehér énekesnőt adok egy feketéért!” A nyíltan fehéreket kirekesztő hirdetés ellen senki nem emelte fel a szavát. Az előzmények a Münchenben modellként is dolgozó amerikai néger énekesnő, Donna Summerhez vezetnek, akivel Giorgio Moroder producer közösen írt dalt diszkó stílusban Love To Love You Baby címmel. A szemrevaló hölgy háromperces erotikus éneklése akkora sikert hozott, hogy a megjelent nagyalbumra már tizenhét percesre nyújtották a felvételt.

Attól kezdve elindult egy őrület, amely alapjaiban változtatta meg a könnyűzene világát. Az említett felhívásnak megfelelően tömegével bukkantak fel a jó-rossz képességű színes bőrű előadók, akik felvételei megtöltötték a sikerlistákat. Bár fehér zenészek és zenekarok is próbálkoztak ezen a zenei vonalon, közülük csak néhányan – Rod Stewart, Rolling Stones, Bee Gees – értek el átmeneti sikereket.

A diszkó korszaknak néhány év múlva befellegzett, de valami végképp megváltozott. A különböző könnyűzenei irányzatok képviselői között egyre gyakrabban jelentek meg olyan előadók, akik a fekete bőrű hallgatóságot a fehérek ellen tüzelték. A rap már kimondottan erre hajaz, és bár divatok jönnek, divatok mennek, ez a vonal tartósnak bizonyul. Bár a „proud to be black” szellemiség a rabszolgasors elleni küzdelemből nőtt ki, az afroamerikai előadókból épített biznisz szintén egyfajta rabszolga-kereskedelemnek tekinthető – a haszonból ugyanis a legkisebb szeletet maguk az előadók kapják.