Nyugaton a válság változatlan

A Demokrata múlt év végi számaiban sok cikk foglalkozott a nyugati eszmei-ideológiai torzulásokkal. E látleletmozaikokat összeszerkesztve, kiegészítve riasztó, nem túlzás állítani, hogy sokkoló összkép alakul ki a nyugati civilizáció jövőjét meghatározó eszmevilágról.

A Nyugat domináns politikai rendszere a liberális demokrácia, amelyben az uralkodó elitnek szabályozott időközönként szavazói legitimitást kell szereznie. Annak érdekében, hogy az uralkodó elit egy ilyen politikai rendszerben érvényesíteni tudja politikai ciklusokon átívelő „mélyállami” hatalmát és törekvéseit, hagyományosan kétirányú manipulációval élt és él, nem számítva a végső eszközként bevethető szavazási csalást: egyrészt a szavazók számára nem feltétlenül vonzó hatalmi-pénzügyi érdekét vagy ideológiai rögeszméjét megszavazásra alkalmas csomagolásban hirdeti, másrészt a választópolgárokat hosszú távon elbutítja, a szavazást megelőző kampányban pedig nem válogat az eszközökben. Kihasználja az ellenségképre, hamis, demagóg ideológiá­ra való fogékonyságot, és nem idegenkedik attól, hogy rájátsszon a szavazók rosszabbik énjére, irigységére, frusztráltságára.

Történelmi hagyományokra is támaszkodó, újabban fölerősödő, nyíltabbá váló mélyállami érdekérvényesítési eszköz a globális hálózat, amelynek segítségével a demokrácia formális keretei között is megkerülhető, mellőzhető a szavazói legitimáció nyűge.

A Nyugat domináns politikai rendszere a liberális (és nem például keresztény) demokrácia, ami a liberalizmus mai, elfajult felfogása szerint morális, világnézeti fix pont, objektív mérce hiányát jelenti. Ez a fajta relativizmus tág mozgásteret ad a fenti módszerek, manipulációk alkalmazásának.

Kapitalizmus és demográfia

A kapitalizmus természete mértékadó vélemények szerint ellentmondásba került a nyugati demográfiai tendenciával: a kapitalizmus kényszerűen expanzív, belepusztul, ha nem növekszik, ennek ellentmondóan viszont a nyugati társadalom gyerekellenessé vált. Önző individualizmusból elutasítja a gazdasági növekedést munkavállalói és még inkább fogyasztói oldalról megalapozó népességreprodukciót (ami egyébként alapvető biológiai és civilizációs kötelezettsége is volna). A kapitalizmus és a demográfiai folyamatok ellentmondásának a feloldására találták ki (vagy inkább szedték elő a fiókból) a bevándorlásösztönzés, népkeverés koncepcióját, amely mögött az az ördögi terv is meghúzódik, hogy elnyomják, tőle idegen népeket belekeverve felszámolják a globális hatalmi célok útjában álló, keresztény gyökerű európai civilizációt.

A „hasznos idióta” nyugati választópolgárokat azzal a hamis utópiával etetik, hogy a beözönlő – nagyrészt muszlim – embertömeg a magasztos európai értékek és az állampolgársággal együtt adott javak hatására majd integrálódik, azaz európaivá, a nyugati civilizáció hordozójává válik. 

Történeti visszatekintéssel kétféle eszmei alapállás harcát figyelhetjük meg a nyugati civilizációban: az egyik irányzat vezérlőelve a folytonosság, a megőrzés, a továbbadás – ezt hívjuk konzervatívnak. Az ellenpólus szerint viszont minden ővele kezdődik, a múlt pedig eltörlendő ballaszt – ezek a progresszívak. A történelmi traumák abból származtak, hogy a pólusok valamelyike szélsőségessé fajult, kizárólagossá tette önmagát, mint a francia forradalom óta különböző ideológiai tartalommal uralomra törő, pusztító hatású progresszió. Napjainkban ennek a túlhajtott irányzatnak a nyugati társadalmakat fenyegető aktuális formája az eltorzult liberalizmus, amelynek célkeresztjében a kereszténység, a népek nemzetállamokba szerveződése és a civilizációnkat reprodukáló hagyományos családeszmény van.

II. János Pál pápa bő negyedszázaddal ezelőtt a Nyugat szemére vetette annak gyakorlati ateizmusát, Isten teremtői tervével szemben tanúsított közönyét. Az azóta eltelt időben ez a közöny egyre inkább aktív keresztényellenességgé fajult. Elszántan támadják például a teremtés olyan alaptézisét, miszerint Isten az embert férfinak és nőnek teremtette. A bűvészinas elbizakodottságával feszegetik az emberi és isteni kompetencia határát olyan technikai fejlesztési irányokkal, mint a mesterséges intelligencia és a mesterséges „halhatatlanság”. A keresztényellenes liberalizmus támadásának hagyományosan fő célpontja a megváltás, a célkeresztben Jézus Krisztus személyével, hitelességével. Hatékony propagandával az individuális, anyagias boldogulás célját sulykolják az emberekbe, háttérbe szorítva a spiritualitást, a transzcendens üdvösségbe vetett hit maradékát is.

Feminizmus és migráció

Az ellenségkreálás és a terrorizálás az elfajult progresszió kipróbált, hagyományos eszköze, kezdve a jakobinus nyaktiló-működtetéstől a burzsoák és egyéb osztályidegenek elleni marxista–leninista–sztálinista uszuláson át egészen a nácik módszeres zsidóirtásáig. Az ordas eszmék megvalósításához mindig rendelkezésre állt az érintett társadalmak áldozatszerepbe manipulálható rétege, különösen annak erőszakra, akár gyilkolásra is kapható söpredéke.

A férfiból történelmi bűnöst, ellenséget faragó feminizmus újabb rögeszmével gazdagodott: az ellenségkreálás új szüleménye a fehér férfi. Ez az ellenségképzés ördögi leleményességgel kombinálja a feminista és színes bőrű rasszista indulatokat. Korlátlan számú, áldozatszerepbe manipulálható végrehajtókat képes maga mögé állítani: Amerikában a BLM-uszítással fellázított feketéket, Nyugat-Európában a gyarmatosítás mea culpájával is erősített öntudatú migránsokat. Ez utóbbiak és a fehérférfi-ellenes feminizmus között praktikus, egymást erősítő szinergiakapcsolat jöhet létre: a bevándorlók zöme életerős férfi, és az általuk előidézett férfitöbblet az általános kereslet-kínálati mechanizmus szerint fölértékeli a nők „piaci” értékét, a pozícióikat védő őshonos férfiakra pedig rásüthető a rasszista bevándorlóellenesség vádja.

A fehér férfi mellett a másik – elképesztő – ellenség-rögeszme a magzat, illetve a gyerek. A gyerek, pontosabban az őshonos európai családba születendő gyermek mint ellenség elutasításának, elpusztításának hagyományos érve a nők testük fölötti rendelkezési joga. Ez az érv semmibe veszi a fogamzása pillanatától élő magzatnak az élethez való jogát – vadliberális környezetben egészen a világra jötte pillanatáig. Nem számítva olyan szélsőséges eseteket, mint az életveszély vagy nemi erőszak, a felnőttek önzése és kényelemszeretete elsőbbséget kap a magzati élettel szemben.

Az újabb kori nyugati gyerekellenesség divatos szövetségesre talált a klímavédőkben. Az utóbbiak eszement érvelése szerint egy gyerek szén-dioxid-terhelése sokszorosa egy autóénak, ezért egy öntudatos klímavédő inkább tartózkodjék a gyerekszüléstől, mint az autózástól. Vajon az őshonos európaiakat pótló bevándorlók szén-dioxid-kibocsátása klímabarát? Vajon hatásos érv-e ez a mértéktelenül szaporodó afrikai és egyes ázsiai országokban? Aligha.

Az újabb kori gyerekellenesség, gyermekjogtiprás kategóriájába tartozik az azonos nemű élettársak azon követelése, hogy gyermeket fogadhassanak örökbe, vagy egyéb úton juthassanak nevelhető gyermekhez. Érthető e nemi kisebbségeknek arra való törekvése, hogy – természetes reprodukciós képesség hiányában – ezúton próbálják pótolni életükből az utódnevelést, esélyt adva nemi rendellenességük átörökítésének, ezáltal is elősegítve kitörésüket a marginalitásból, de ez az ambíció nem sértheti a gyermek azon természetes jogát, hogy férfi apja és nő anyja legyen.

Rögeszmék zsákutcái

A kapitalizmus és a demográfiai deficit ellentmondásának feloldására hivatott migrációval kapcsolatban szó volt arról, hogy a nagyrészt totalitárius ideológiával (ez az iszlám) és többnyire hódító ambíció­val érkező bevándorlók destabilizálják és idővel a maguk képére formálják át a nyugat-európai társadalmakat. Az önsorsrontás, önfelszámolás azonban nemcsak erre, hanem kivétel nélkül minden előbbiekben tárgyalt ideológiai irányzatára jellemző.

Érvényes az önfelszámoló jelleg korunk nyugati eltorzult, individualista liberális demokráciafelfogására is, amire az azóta szentté avatott II. János Pál pápa évtizedekkel ezelőtt figyelmeztetett: „…ha nem létezik a személyes jó és a közjó különféle felfogásai között egy objektív mérce, amely segít az ítélkezésben, akkor a demokratikus politika pusztán a hatalomért való nyers küzdelemre szűkül le. […] Az erkölcsi relativizmus légköre összeegyeztethetetlen a demokráciával. […] Ha az erkölcsi igazságokat nem lehet nyilvánosan igazságoknak elismerni, akkor nem létezhet demokrácia.”

Ami a keresztényellenességet illeti, ennek hangadói csak azt felejtik el, hogy a keresztény kultúra abban is különbözik például az iszlámtól, hogy eltűri, hogy vitassák, tagadják, sőt még azt is, hogy gúnyolják. Akik így cselekszenek, saját érdekükben okosabban tennék, ha mértéket tartanának, óvnák ők is a keresztény közeget a nyomuló iszlámtól, amely e cselekedeteket fejvesztéssel bünteti.

A magzat- és gyermekellenesek abortuszpárti, női jogokra vagy éppen a túlnépesedésre hivatkozó érvei a hasznos idióta tömegeknek szólnak. A valódi mögöttes cél és hatás a nyugati, illetve európai civilizáció továbbadásának meghiúsítása, bekeverése egy globális massza-kulturálatlanságba.

Végül a feminizmusról. Az a társadalom, amelyben a női emancipáció radikális piac­gazdasági felfogása uralkodik, képtelen önmaga reprodukciójára, ám Nyugat-Európa kitalálta ennek pótlását, a bevándorlást. Csakhogy nagyrészt olyan migránsokat fogad be, akiknek muszlim nőfelfogása az európaival épp ellentétes szélsőséget képviseli: nem elfojtja a természet adta női princípiumot, hanem kirekesztő módon abszolutizálja. A nőket, pontosabban a nők termékeny ölét hódító, térfoglaló ambíciójuk eszközének tekinti. Nem versenyezteti a nőket a férfiakkal, hanem férfiuralom alá rendeli őket. Hittételeknek álcázott szabályokkal elzárja előlük a társadalmi érvényesülés lehetőségét. Azokat a nőket pedig, akik önszántukból vagy balszerencséjük miatt kívül állnak ezen a rendszeren, szabad prédának tartja, és úgy is bánik velük. A női princípium előbbiekben vázolt két szélsőséges felfogása érintkezik ma Nyugat-Európában, ami nem sok jót ígér a feminizmus jövőjére nézve.

Meglehet, egyes rögeszmék önfelszámoló jellegén nem indokolt sajnálkozni, a baj az, hogy összhatásuk önsorsrontó a nyugati civilizációra nézve, különös tekintettel a konkurens civilizációkkal való versenyre. Nyugaton sokan úgy tekintenek Közép-Európára, benne Magyarországra, mint a remény régiójára, amely egyelőre nem fertőződött meg a tárgyalt rögeszméktől olyan mértékben, mint a Nyugat. Tegyünk érte, hogy igazuk legyen.