Tudom, ez elvileg értelemszerű, az ember mégis meglepődik. Azt mondta, most indiánosozni megy pár hétre, utána keressem meg. Közben dolgom lett, ki emlékszik már, hogy mi, a hívást halogattam, aztán már annyi idő telt el, hogy nem volt pofám jelentkezni. De sokszor eszembe jutott az évek alatt, nézegettem a számot, és mindig terveztem, valami ürüggyel csak fel kéne hívni, találkozni kéne, meginni valamit. Hát, most már késő.

Egyike volt a legnagyobbaknak. Nincs az a kortárs próza – ezek többsége úgyse ér sokat –, mely jobban visszaadná egy korszak miliőjét, levetetné az emberarcú szocializmusról az álarcot. Tudjuk, a szöveget nem ő írta, de azok a mondatok az ő hangján, az ő arcrezdüléseivel voltak hitelesek. És feledhetetlenek.

A „rendszerváltásig” megjelent lemezei mind mesterművek, s 90 után sem csinált rosszat. És ő volt a legmagyarabb is. Az összes nemzeti rockzenekar globalista bóvli hozzá képest, aki a magyar szót tán soha ki sem ejtette.

Mit is mondhatnék még? Ha nagyon felpaprikázódunk a rendőrök, politikusok s más uniformisok hitványságain, nyugtató helyett tán dúdolgassuk el, mit maga az ördög javallott F. M. Dosztojevszkijnek a Műcsarnok lemezen, s esetleg eljut majd mindenki „emberhez az intézmény helyett”. Ej, fene ebbe a hitvány, halogatós emberi természetbe.