Évszázadokon keresztül a magyar és a lengyel keresztény állam között csak dinasztikus kapcsolat létezett, és így az ellentétek is megmaradtak ebben a körben. Komolyabb együttműködésre az Anjouk idején került sor közöttünk, egyébként pusztán gazdasági megfontolásokból, ez volt a manapság reklámozott visegrádi háromhatalmi találkozó. De akkoriban sem volt felhőtlen a lengyel–magyar viszony, hiszen például a lengyel királynak is megválasztott Anjou Lajos királyunk halála után a Krakkóban lévő magyarok között mészárlást végeznek a lengyelek: 1376. december 7-én az ország kormányzására a lengyel országnagyok által felkért Erzsébet özvegy királynét Krakkóba kísérő és lovaik ellátására takarmányt rekviráló magyar katonákra rátámadtak a helyiek, és a magyarellenes hajtóvadászatban 160-at felkoncoltak közülük.

Zsigmond király halála után három évvel Jagelló Ulászlót is királlyá választotta a nemesség, de korai halálán kívül semmi érdemleges dolgot nem tett. A Jagelló királyokkal nem volt a magyar nemzetnek szerencséje, de nekik sem velünk, hármójuk közül ugyanis ketten csatában haltak meg, alig húszévesen, nagy káoszt hagyva maguk után. Mátyás király sem volt a lengyelek kedvence, akik az egész uralkodása alatt csak kellemetlenkedtek neki. Mátyás híres boroszlói diadalát a Jagellók vezette lengyel-cseh hadak fölött manapság nemigen emlegetjük. Talán szégyelljük? Pedig Mátyás hét-nyolcszoros túlerővel szemben aratott sikert.

Uralmát a Jagellók igyekeztek minden eszközzel aláásni, a Vitéz János-féle összeesküvés mögött is ők álltak. Aztán Mátyás után jött Jagelló (Dobzse) László, akihez fogható gyenge magyar királyt hirtelen nem is tudunk említeni. Báthory István erdélyi fejedelmet, lengyel királyt manapság agyondicsérik a lengyelek, pedig a maga korában gyűlölték. (Kicsit úgy járt a lengyelekkel, mint Mátyás királyunk a magyarokkal, akinek az uralkodása utólag szépült meg, a Mohács utáni magyar nyomorúságban.)

Báthory renoméját is a XVIII. századi lengyel összeomlás szépítette meg. Arról nem is beszélve, hogy halála után több Báthory is pályázott a lengyel királyi címre, de végig esélytelenek maradtak. A lengyel koronát II. Rákóczy György erdélyi fejedelem is szerette volna elnyerni, de sikertelenül. 1656. szeptember 7-én Gyulafehérvárott (hűbéresei, Stefan Georghe moldvai és Serban Konstantin havasalföldi vajda társaságában) szövetségre lépett Bohdan Hmelnickij kozák hetmannal Lengyelország ellen.

A katolikus lengyel főurak megbízásából a pravoszláv ukránokat kiszipolyozó kisebbségi adóbérlők ellen fellépő Hmelnickij már öt évvel korábban Rákóczinak ajánlotta fel a lengyel trónt győzelmük esetére, aki azonban mintegy nyolcezer katonájával együtt – lengyel közvetítéssel – a tatárok fogságába esett. Ezt még felfoghatjuk lengyel viccnek, de amit akkoriban Bereg megyében műveltek lengyel barátaink a helyi lakossággal, az már minden tatár pusztítást felülmúlt.

Összesen száz falu – köztük Rákóczy László szentmiklósi uradalmához tartozó legalább harminc falu – teljes lakosságát irtották ki, amint azt ez utóbbi unokatestvére, Rákóczy György írta naplójában. Amúgy a lengyelek ebben a korban mindig a Habsburgok mellett és a magyarok ellen foglaltak állást. Ez persze önmagában még nem baj, hiszen akkor az volt az érdekük, de legalább ne mondjunk mást utólag.

A nagy Sobieski is az „ezeréves lengyel–magyar barátság” egyik oszlopának minősül – legalábbis utólag. Őt azzal háborították fel a magyarok („ez a nép gonosz és kegyetlen”, mondta), hogy amikor Bécsbe menet és jövet a Felvidéken haladt át, a lakosság nem tűrte zokszó nélkül a lengyel zsoldosok garázdálkodásait.

Nem tekinthető éppen baráti gesztusnak az sem, hogy 1703. szeptember 8-án II. Ágost lengyel király megtiltotta alattvalóinak II. Rákóczi Ferenc és a magyar felkelők támogatását, és később maga Rákóczi is csak úgy kapott menedéket Lengyelországban, hogy egyes lengyel barátai pártfogásukba vették a hatóságokkal szemben.

Ha jól számolom, az „ezeréves barátságból” már el is telt hétszáz év, és bizony az látható, hogy a lengyelekkel semmivel sem voltunk jobb viszonyban, mint más szomszédjainkkal. Kár ebből hamis mítosz kreálni. Főleg, mert Rákóczi után Lengyelország olyan ingatag talajon állt, hogy önmagát sem tudta megvédeni, nemhogy a „barátait”.

Lengyelország felosztásáig (1772, 1792, 1795) nálunk sem igen emlegették ezt a fene nagy barátságot. Sőt, éppenséggel mi is hasznot húztunk a lengyelek balsorsából, hiszen így ingyen visszakerültek az elzálogosított szepesi városok. Nálunk mindaddig nem volt jó sajtójuk a lengyeleknek. Nagyképű, hőzöngő népnek tartottuk őket. Majd csak a XIX. század közös nyomorúságai miatt kezdtünk el szimpatizálni velük, de ennek alapja mindkét részről az idegen elnyomatás volt. Aztán az I. világháború befejezésekor ismét az ellenkező oldalra kerültünk, mi a vesztesek, ők a győztesek közé, ami annyira fellelkesítette lengyel barátainkat, hogy Trianonban ők is haraptak hazánkból (Árva és Szepes megye egy-egy darabját).

Győztesekként tehát nem szólaltak fel az érdekünkben, hanem a rablók közé álltak. Aztán jött a II. világháború, és a lengyelek hagyományos hetvenkedésének két hét alatt véget vetett a Wehrmacht. A lengyel menekültek magyarországi befogadását pedig utólag úgy hálálta meg a győztes Lengyelország, hogy ismét csak nem állt ki mellettünk a szövetségeseinél.

A kommunista korszakban megint a közös nyomorúság hozott össze bennünket 1956-ban, viszont 1979-80-ban a mi viszonylagos jólétünk már inkább éket vert közénk.

Valójában azóta sem igen találunk közös nevezőt, részben a nagyhatalmak praktikái, részben a sok esetben eltérő érdekek, részben pedig a lengyelek középhatalmi ambíciói miatt, amelyek számunkra inkább nevetségesek, mint bosszantóak. Márpedig az ember nem nevet a barátain. Ha igen, akkor azok valójában nem is a barátai.

Bognár József