Az energiaválság kialakulásának története
Az energiaválság kapcsán manapság sokat hallhatjuk, hogy az orosz-ukrán háború okozta problémával állunk szemben. Ez csak részben igaz. A válsághoz vezető út hosszú volt, és nem vezethető vissza egyetlen okra.Oroszország volt Európa legnagyobb földgáz-, nyersolaj-, finomított olajtermék-, szén-, fapellet- és urániumbeszállítója évtizedekig. Éppen ezért Európa idejekorán felismerte, hogy kiemelten magas Oroszország irányába a kitettségünk, amelyet valamilyen módon idővel csökkentenünk kell. Európa az orosz energiahordozótól való függetlenedését a szabályozási környezet fokozatos alakításával tervezte végrehajtani. A fő cél az volt, hogy alternatív beszállítók is be tudjanak lépni az európai energiapiacokra.
Piacliberalizáció
Az Európai Unió a 2000-es évektől komoly piacliberalizációs törekvésbe kezdett. Ajánlásokkal, javaslatokkal, nyomásgyakorlással igyekezett a tagállamokat rábírni, hogy nyissák meg piacaikat, ahol ez korábban nem valósult meg. Erősítette a tendenciát, hogy a posztszovjet térségben, ahol a szocialista rezsim örökségeként kizárólag állami szolgáltatók biztosították a lakossági és ipari ellátást, az 1980-as évek második felére gazdaságpolitikai meggyőződéssé vált, hogy az állami tulajdon akadályozza az energiaszektor modernizációját, ezért privatizálni kell a szektort.
A rendszerváltozás után a magyar piac is megnyílt külföldi tőke előtt.
A Horn-kormány egy év alatt hat regionális áramszolgáltatót, öt földgázszolgáltatót és több fontos erőművet – a Mátrai Erőművet, a Budapesti Erőművet, a Bakonyi, a Tiszai és a Dunamenti Erőművet – adott el nyugat-európai energiaszolgáltató cégeknek 750 millió dollár értékben. A vevők közt találhatunk német, francia, belga, olasz, amerikai cégeket, de a Gazprom is százmillió dollár értékben szerzett részesedéseket. Ekkor vitték tőzsdére a MOL-t és 1995-ben a korábbi 88 százalékos állami tulajdonrész 58,6 százalékosra csökkent a vállalatban.
Az utolsó állami pakettet 2006-ban, a szocialista második Gyurcsány-kormány alatt értékesítették.
Ugyancsak hasonló tendencia játszódott le a kritikus infrastruktúrák esetében. A vezetékhálózatot, a kitermelési és tárolási infrastruktúrát privatizálták, és a működtetést piaci alapokra helyezték.
Ebből a szempontból Németország tűnik az unióban a legkiszolgáltatottabbnak. Az állami kézen lévő gáztároló kapacitások mindösszesen 17,6 százalékot tesznek ki. Ha ehhez hozzávesszük a német tulajdonú, illetve részben állami tulajdonú cégeket, melyeknek feltételezhető érdeke a hazai fogyasztók ellátása, és amelyekre könnyebben kiterjeszthető az állami akarat, akkor is csak épp meghaladjuk az 57 százalékot.
Csehország a német mintát követi, a tárolókapacitás 66 százaléka egy német cég, az RWE Gas Storage kezében van.
Ausztria esetében négy cég kezében van a gáztárolás. Két cég közvetlenül kötődik az osztrák államhoz, amelyek a tárolási kapacitás 61 százalékát fedik le.
Ezzel szemben Magyarország, Lengyelország és Szlovákia esetén a gáztárolás teljes egészében az államhoz kötődik. A külföldi, több esetben a Gazprom kezében lévő energetikai infrastruktúra nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Európa nem tudott gyorsan lépni növekvő energiaigényének kielégítése érdekében.
A tőzsdei kereskedelem felértékelődése
Szintén az Európai Unió törekvésének része volt, hogy a hosszútávú energiaszállítási szerződéseket a tagállamok, valamint a vállalatok mondják fel, és helyette az azonnali piacokon kereskedve szerezzék be az energiahordozókat. Az eredeti elgondolás az volt, hogy ha több a piaci szereplő, akkor az energiabeszerzések kérdése leválasztható az adott ország politikai és diplomáciai kapcsolatairól, vagyis van lehetősége új beszállítóknak is belépni a piacra. Illetve, ha több szereplő verseng a piacon, akkor sokszínűbbé válhat a beszerzési hálózat is, és a piaci verseny letöri az energiaárakat a végfogyasztók oldalán is. Továbbá, ha nincsenek a vállalatok leszerződve három, öt, hét vagy akár tíz évre egy-egy beszállítóval, akkor az energiatőzsdéken új beszállítók is esélyt kapnak a belépésre.
A Nemzetközi Energia Ügynökség adatai szerint ez a folyamat oda vezetett, hogy 2020 novemberére Európában 70 százalék fölé nőtt az azonnali piacokon történő vásárlás aránya, Ázsiában viszont ezzel egyidőben 60 százalék fölé emelkedett a hosszútávú szerződéses beszerzések aránya.
Az európai zöldpolitika beruházásokra gyakorolt hatása
A diverzifikációs törekvés mellett az elmúlt évtizedek másik meghatározó trendje a zöldítés volt. Egyre erősebben jelent meg a fenntarthatóbb energiaszektor megvalósításának igénye, amelyben a legtöbbet hangsúlyozott szempont az úgynevezett üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése lett. Vagyis az európai döntéshozók, a bürokraták, a civil társadalom képviselői egyaránt arról beszéltek, hogy el kell távolodni a fosszilis energiaforrások használatától és energiatermelésünket karbonmentes megoldásokkal kell megoldanunk. Ez egy nagyon erőteljes jelzés volt a szektor szereplői számára.
Ebben a helyzetben a tagállamok nem szívesen kezdtek fosszilis energiatermelési módokhoz köthető beruházásokba, a bankok szintén nem szívesen finanszíroztak ilyen fejlesztéseket, a magánbefektetők pedig attól féltek, hogy ha finanszíroznak egy ilyen projektet, akkor az egy esetleges tagállami vagy európai döntés következtében soha nem lesz képes visszatermelni a befektetett összegeket. A trend miatt a fosszilis energiatermelő infrastruktúrán végzett karbantartások is elmaradoztak, ami később negatív hatással volt az ellátásbiztonságra.
A zöldítés következtében a fosszilis energiahordozók kitermelése drasztikusan visszaesett Európában. Az Európai Unió kőolajtermelése 2020-ban érte el mélypontját, 18,7 millió tonnát. Visszaesett a földgáztermelés is: 2000-ben hozzávetőlegesen 243 milliárd köbmétert termeltek ki a kontinensen földgázból, ami 2021-re 82 százalékkal esett vissza. 2021-ben az EU saját kőszén kitermelése 57 millió tonna volt, 79 százalékkal kevesebb, mint az 1990. évi 277 millió tonna. Vagyis folyamatosan tűntek el azok az energiaforrások, amelyek válságidőben jól jöttek volna az EU-nak.
Ideológiai harc a nukleáris energia ellen
A zöldpártok és a zöldmozgalmak negatív színben tüntették fel a nukleáris energiát. Jelentős befolyásuknak köszönhetően hiába felelt meg az atomenergia minden szigorú környezeti és biztonsági feltételnek, a közelmúltig sajnos vita tárgyát képezte, hogy az Európai Unió zöld minősítést ad-e a nukleáris energiának. A józan ész győzött és a Bizottság döntött, állásfoglalásuk szerint az atomenergiának a zöld taxonómia listán van a helye. Ez remélhetőleg a jövőben növeli majd a beruházásokba áramló pénzek mennyiségét. A múltat tekintve viszont kijelenthetjük, hogy a zöldek aknamunkájának köszönhetően az elmúlt évtizedekben komolyabb nukleáris beruházás nem történt, pedig arra az üvegházhatású gázok csökkentése és az ellátásbiztonság szavatolása miatt is nagy szükség lett volna.
Az időjárásfüggő erőművek gázigénye
Ezzel egyidőben hihetetlen mértékben ugrottak meg az időjárásfüggő megújuló kapacitások Európa-szerte. A villamosenergia-rendszer stabil működtetése szempontjából rendkívül fontos, hogy a változó fogyasztási szinthez igazítva legyünk képesek villamosenergiát termelni, hiszen az ipari szintű tárolás egyelőre nem megvalósítható alternatíva. Az időjárásfüggő megújulók ugyanakkor nagyban növelték az energiatermelés kiszámíthatóságát, menetrendezhetőségét. A fogyasztási és termelési volatilitás kiegyensúlyozását jellemzően a megújuló energia kötelező átvételével és gyorsindítású gáztüzelésű csúcserőművek bekapcsolásával oldották meg. Vagyis, ha túl sokat termeltek a megújuló kapacitások, akkor meg kellett próbálni átadni a többletet a szomszédos országoknak, vagy vissza kell terhelni minden más kapacitást. Ha viszont nem termeltek eleget a megújulók, akkor importra volt szükség, vagy gázerőművekkel kell kiegyenlíteni az igény és a kínálat közti mennyiségi különbséget. Végső soron tehát az időjárásfüggő kapacitások terjedésével felértékelődött a gázerőművek szerepe.
A járvány és a visszapattanás
A koronavírus-járvány globálissá duzzadása szinte mindenhol a világban ugyanazt a politikai reakciót váltotta ki: korlátozásokat, lezárásokat. Vagyis az ipari termelés visszafogása és a nemzetközi kereskedelmi útvonalak megtörése csökkentette az energia iránti igényt, ami az energiaárak drasztikus csökkenésével járt együtt. A COVID utáni újranyitás viszont fordított hatást váltott ki: az energiaigény mindenhol egyszerre nőtt meg, ami elindította a globális energiaárak növekedését is. Európa viszont nehezebb helyzetben találta magát a világ más részeinél.
A megemelkedett energiaárak számos energiaszolgáltató cég esetében veszteséges működést eredményeztek. Míg az állami tulajdonban lévő szereplők esetében előírható ilyen körülmények közt is a további működés, hiszen a büdzséjük akár állami költségvetésből, akár más módon is biztosítható, addig a piaci szereplőket nem lehet a veszteségek halmozására kötelezni. Ennek eredménye az lett, hogy a koronavírus-járvány után kialakuló energiaszűkösség első hulláma, a nagykereskedelmi energiaárak robbanásszerű emelkedése 29 energetikai cég csődjét eredményezte csak az Egyesült Királyságban.
A hosszútávú szerződések hiánya a „visszapattanás” során vált égetővé. A nagy energiaexportőr országok, köztük Oroszország is, a szerződött partnereit elégítették ki elsőként. Oroszország Európába csak a szerződött mennyiségekig, illetve azt alig meghaladó mértékig szállított energiahordozót. Az orosz fél állítása szerint ennek pusztán piaci okai voltak, a nyugati országok szerint pedig Oroszország spekulatív módon az energia mennyiségének korlátozásával mesterségesen felhajtotta az árakat, ezzel is növelve saját bevételeit. A kritikus infrastruktúra feletti állami kontrol elveszítése azon esetekben volt a legfájdalmasabb, ahol az energiaexportőrök szereztek tulajdonjogot adott országok tárolói felett. Németország és Ausztria esetében például az orosz Gazprom is meghatározó tárolói kapacitásokkal rendelkezett, így az energiaigények európai növekedése során megtehette azt, hogy csak késve és csak alacsony mértékben töltötte fel ezen tárolókat.
Az LNG felértékelődése
Amikor megnőtt az energiahordozók iránti kereslet, és a korábbi legnagyobb beszállító nem tudta kielégíteni az igényeket, akkor az európai politikusok megpróbáltak más forrásokat találni és fokozni a hazai kitermelést. A kieső mennyiséget nagyrészt LNG-ből pótolták, aminek következtében 2022 első felében az európai kereslet hatására az Egyesült Államok lett a legnagyobb LNG-exportőr Európa irányába. Az EU-ba és az Egyesült Királyságba irányuló amerikai LNG-import 2022 első felében 63 százalékkal növekedett. Mindez az unió LNG-importjának 47 százalékát fedezi, további jelentős európai beszállítók között pedig fel tudjuk sorolni Katart 15 százalékkal, Oroszországot 14 százalékkal, és négy afrikai országot együttesen 17 százalékkal. 2021-ben az orosz import aránya a teljes gázimporton belül körülbelül 40 százalék volt, ez 155 milliárd köbméter mennyiséget jelent, jelenleg pedig alig 9 százalék az orosz import aránya.
Az LNG-vel viszont nem csak az a gond, hogy drága és nagyobb a környezeti lábnyoma, mint vezetéken érkező gáznak, de az is, hogy nincs elég belőle, ha az orosz importot teljes egészében azzal akarjuk helyettesíteni.
Időközben Oroszország megtámadta Ukrajnát, az Európai Unió pedig szankciókkal és fegyverszállításokkal maga is belesodródott a konfliktusba. Oroszország válaszképp tovább korlátozta az Európába irányuló gázszállításokat, ami végképp a szakadékba lökte az addig csak az annak szélére sodródott Európai Uniót.
(A szerző környezetgazdálkodási mérnök.)