A gyertyák csonkig égnek

Márai eredetileg 1942-ben megjelent kisregénye, A gyertyák csonkig égnek az író legismertebb, legnépszerűbb műveinek egyike. Idehaza mintegy kéttucatnyi kiadást ért meg, 2005-ben vegyes fogadtatású mozifilm készült belőle, és van két hangoskönyv-változata is. A nemzetközi fogadtatást tekintve hatvan nyelven látott napvilágot, 2006-ban pedig Jeremy Irons játszotta a belőle készült angol színpadi változat, az Embers (Parázs) főszerepét Londonban.

A magyar színpadi változatot Pozsgai Zsolt drámaíró-rendező készítette el. A darab ősbemutatóját 2002-ben tartották a Magyar Színházban, és azóta több teátrumban előadták már. Jelenleg a József Attila Színház műsorán szerepel, Csiszár Imre rendezésében.

A darab 1940-be viszi a nézőt. Nyitó jelenetében Henrik, egy nyugalmazott tábornok vendég fogadására készül. Valamikor Konrád volt a legjobb barátja: tízéves korukban találkoztak először a bécsi hadapródiskolában, hosszú ideig elválaszthatatlanok voltak, ám azóta megszakadt köztük minden kapcsolat – immár negyvenegy éve, hogy semmit sem tudnak a másikról, csak azt, hogy még él valahol.

Konrád meg is érkezik, és kisvártatva kiderül: Henrik azért invitálta vacsorára a kastélyába, hogy az éjszakát átbeszélgetve, hajnalra – mire a gyertyák leégnek – megtudja: negyvenegy évvel ezelőtt egy vadászat után miért távozott tőle és feleségétől, Krisztinától olyan kurtán-furcsán?

A maga részéről a következőképpen rekonstruálta az eseményeket: Konrád és Krisztina szeretők voltak, külföldre akartak szökni, ám előtte a férfi megpróbált végezni vele, Henrikkel. Azon a bizonyos vadászaton hátulról célba vette őt, ám valamiért nem húzta meg a ravaszt. A legfontosabb kérdés, amelyre negyvenegy év elteltével választ vár valamikori legjobb barátjától: miért tett így?

Vendége azonban nem erősíti meg, nem is cáfolja a tábornok verzióját, így a rejtély – csakugyan le akarta lőni Henriket?; Krisztina tudott róla, netán együtt tervelték ki a dolgot?; és miért utazott el másnap a városból, otthagyva az asszonyt? – rejtély marad. Nemcsak Henrik nem tudja meg, mi a válasz, de a néző számára sem derül ki egyértelműen, hogy mindaz, amit az öreg katona az évek során összerakott magában, helytálló-e.

Márainak tehát nem a krimibe illő szál a legfontosabb, sőt, az csupán ürügy számára, hogy igazolja: vannak talányok és rejtelmek, amelyekbe az ember nem nyerhet betekintést. „Az ilyen titokban, mint amilyen közted és köztem lappang, különös erő van. Égeti az élet szövetét, mint gonosz sugárzás, de ugyanakkor feszültséget, hőfokot is ad az életnek”, jelenti ki egy ponton Henrik.

És bár eltökélten hangoztatja, hogy a valósággal már tisztában van, most az igazságot akarja megtudni – a valóság ugyanis még nem az igazság! –, nem jár sikerrel. Vagyis: az igazság nem ismerhető meg teljes mértékben, ez a darab egyik legfontosabb üzenete.

Annyi azonban sejthetővé válik, hogy az öreg katona szerint mi volt Konrád alapvető bűne vele szemben: nem az, hogy a férfi elcsábította a feleségét, nem is az, hogy ráemelte a fegyverét, hanem az, hogy annak idején nem engedte be őt teljesen az életébe.

Mert, amint azt Henrik a vadászat után megtudta, legjobb barátjának addig volt egy másik élete is, amelyet eltitkolt előle. Ebben Konrád a művészetének, a zenének élt. Csakhogy a zene Henrik számára mindig is külön, kissé érthetetlen és gyanús világ volt, amelyben Krisztina ugyan otthonosan mozgott, ám ő idegennek érezte magát benne…

A néző tehát két megkeseredett öregember viadalának szem- és fültanúja lehet. Kettejük konfliktusa mélyén az húzódik meg, hogy alapvetően mást gondolnak a barátság és a szerelem, a hűség és az árulás különféle kérdéseiről, ám tusájuk tétje mégsem az, melyiküknek volt vagy van igaza. Sokkal inkább az, hogy melyikük tudja hatásosabban igazolni – akár önmaga előtt is –, hogy igenis eredményes volt az a stratégia, amelyet az 1899-es törés után választott magának az élete irányítására.

Valamivel konkrétabban: mi volt kisiklott, zátonyra futott életük értelme és tartalma – hiszen mindketten magányossá váltak, és mindketten elvesztették azt, ami legfontosabb volt számukra: Henrik a feleségét, továbbá a barátság sérthetetlenségébe, rendíthetetlenségébe vetett hitét, Konrád pedig a hazáját, Galíciát.

A darab tehát alapvetően a veszteségről szól. Márai kisregényéből és Pozsgai Zsolt színpadi változatából elemi erővel árad a „boldog békeidők” és az Osztrák–Magyar Monarchia utáni sóvárgás. Csakhogy a Monarchia az első világháborút követően széthullott, a régi világ megsemmisült, ahogy a benne uralkodó értékek, hagyományok, a benne betöltött szerepek és szerepfelfogások is.

Ezért a mindkettejük számára oly fontos – Henrik által imádott, Konrád által csodált, ám 1940-re rég elhunyt – nő alakja szimbolikus is lehet: nem pusztán személy, kinek jelenlétében annak idején olyan jól érezték magukat, de társ is, akinek közelsége éltette őket. Ha innen nézzük, Krisztina maga a Monarchia, és e perspektívából szemlélve is érthető, hogy az asszony miért nincs életben Konrád látogatása idején. Olykor persze megjelenik a színpadon, de az alak csupán lényének a két küzdő fél memóriája által megőrzött „kivonata”.

De nem Krisztina az egyetlen női szereplő: a tábornok idős dajkája, Nini is színre lép: ő a gondoskodó, hűségesen és kitartóan szolgáló asszony, Krisztina távozása után az egyetlen nő a tábornok életében.

A darab már-már intim, és mindenek dacára furcsán bensőséges atmoszféráját fokozza, hogy a József Attila Színház stúdiójában adják elő, ahol a legközelebb ülő nézőnek csak a karját kellene kinyújtania, és megérinthetné a díszletben lévő, esetleg a színpadra siető vagy onnan távozó színészeket. E szűk térben minden rezdülés jól látszik, és olyan részletek sem maradnak rejtve a közönség tagjai előtt, amelyekre a nagyszínpad előtti széksorokból talán nem figyelnének fel. E pluszingerek kiegészítik az összbenyomást: a Henriket alakító Lux Ádám jól hozza az arisztokratikusan zárkózott, önmarcangoló katonát, míg Nemcsák Károly alakításában Konrád távolságtartása és szenvtelensége válik hangsúlyossá. Holczinger Szandra érdemi segítségre immár képtelen, elesett teremtéssé formálja Krisztinát, míg Molnár Zsuzsanna életbölcsességgel és méltósággal ruházza fel Nini alakját.

Az előadás végén hiányérzet marad a nézőben, de ez nem is lehet másként: A gyertyák csonkig égnek a bizonytalanság és a beletörődés, a lemondás és az elengedés darabja – melankolikus, fájdalmas, szép és szomorú. Megtekintése után okkal vetődhet fel a nézőben: kiket árult el, sebzett meg eddig, és vajon késő-e, hogy megpróbálja jóvátenni a dolgot?