Korcsmáros Gábor
Hirdetés

– Hogyan született meg ennek a rendhagyó akció ötlete?

– A Képes Krónikák Kiadó képviselőivel sokszor találkoztunk már képregényfesztiválokon és -börzéken, régóta ismerjük egymást. Ők is, mi is megtapasztaltuk, hogy az iskolai könyvtárosok régóta nagyon szeretik és kérik is a történelmi képregényeket, mert a száraz leírások helyett ezek révén sokkal jobban megragadható a diákok figyelme. Amikor sokadszorra erről beszélgettünk, akkor döntöttünk a felajánlásról, és hogy karácsony előtt meg is valósítjuk.

– Mi, magyarok mióta kezdtünk el igazán rajongani a képregényért?

– Nálunk kicsit máshogy alakult a képregénykultúra, mint sok más országban. A világháború után, nagyjából 1956-ig tiltott műfaj volt, 1957-ben aztán megjelent az azóta is töretlenül létező Füles rejtvénylap, amelyben sorra jelentek meg a folytatásos képregények. Mivel akkoriban nemigen volt más szórakoztató újság, ezeket sok százezer család olvasta hetente, és alig várták a következő részt. Nem sokkal később kijöttek a klasszikus adaptációk is. Nagyapám, Korcsmáros Pál lett a műfaj egyik úttörője, aki egyébként a Füles alapító tagja volt, ő alkotta meg a lap jellegzetes csacsiját, valamint az első nagyobb képregényt, a Nyomorultakat is 1957-ben, majd a Rejtő-adaptációk legavatottabb rajzolója lett. Érdekes, hogy nálunk az ilyenfajta átdolgozásokat szerette leginkább a közönség, angol és francia nyelvterületen viszont az új történetek hódítottak.

Korábban írtuk


– Ma mi a helyzet?

– A magyar nyelven megjelenő nagyjából évi háromszáz képregény nagy része egy-egy külföldi munkának a fordítása. A többség amerikai szuperhősös, egyelőre ezeknek van jelentősebb tábora.

– Miért nincs több magyar próbálkozás?

– Képregényt készíteni elég időigényes munka. Egy külföldi grafikus heti két oldalt rajzol, és többen is dolgoznak egy adott anyagon: valaki az úgynevezett ceruzarajzot csinálja, más a kihúzást, megint más a tördelést, és még sorolhatnánk. Nagyapám még fénykorában napi egy oldalt rajzolt meg egymaga. Hogy ez mekkora munka lehetett, most látjuk igazán. Belekezdtünk ugyanis a Rejtő-sorozat felújításába, a régi, fekete-fehérből színes, nagy alakú oldalakat csinálunk új borítóval, és legalább egy évbe vagy többe is telik, amíg az egészet befejezzük.

– Mit szeretnének mindezzel elérni azonkívül, hogy színesebb legyen a hazai kultúra?

– Az egyik célom, hogy minél több gyerekkel megismertessük a képregényt és azon belül is történelmi témájúakat, és közben a tanulásban is segítséget nyújtsunk. A másik pedig, hogy ilyen módon megszerettessük velük az olvasást. Tény, hogy az internet és a különböző tévésorozatok világában az olvasásra való szoktatás nagy kihívás lett, a képregény viszont segíthet ebben a szülőknek, pedagógusoknak. A gyereknek önbizalmat ad, hiszen rövidebb szövegekkel kell megküzdenie, a képes történet pedig rögtön kárpótolja is az esetleges nehézségekért. És mivel rengeteg fajtája van, történelmi, krimi, dokumentum és még sorolhatnánk, sok mindent lehet vele közvetíteni. Fontos, hogy minél többen megismerjék a műfajt, és ne egyféle dologgal azonosítsák. Ha valaki például gyerekkorában csak a Garfielddal találkozott, ne gondolja, hogy ez a képregény, mert ennél sokkal-sokkal több.

– Önnek van személyes kedvence?

– Eléggé elfogult vagyok ebben a tekintetben. Nagyon sokat foglalkozom nagyapám munkáival, a Rejtő-összest kedvelem a legjobban. Gyermekkoromban pedig a Batmant szerettem, illetve a többi szuperhősös képregényt.

– A kiadóban tervezik bővíteni a palettát?

– Folyamatosan lesznek új kiadvá­nyaink. Gondolkodom egy, a nagyapámról szóló életműsorozaton is, illetve jövőre folytatjuk a Rejtő-újrakiadást, A megkerült cirkáló lesz a következő darab. Az irodalom klasszikusai képregényben című szériánkat pedig valószínűleg A nevető emberrel folytatjuk.