Eltéphetetlen gyökerek

– A megrázó erejű Jób lázadását sokan ismerik Magyarországon, a rendezők, Gyöngyössy Imre és Kabay Barna nevét kevésbé. Mi volt az oka, hogy az 1984-ben a legjobb külföldi filmnek járó Oscarra is jelölt alkotás után nem jutottak újabb lehetőségekhez? A nyolcvanas-kilencvenes években a német televíziók megbízásából vagy európai koprodukcióban készült alkotásaik nagy részét be sem mutatták itthon, vagy épphogy csak egyszer vetítették valahol.

– Erről Kabay Barnát kellene inkább megkérdezni. Számomra is máig megmagyarázhatatlan, hogy a Jób lázadását miért követte itthon olyan hosszú hallgatás. Eleve már a forgatókönyv megírása után érthetetlen volt, miért tiltották be először a filmtervet, amelyben Jób és Róza sorsán keresztül akartunk emléket állítani annak a szeretettől, hittől, a természet törvényei­től áthatott világnak, amit a holokauszt brutálisan elpusztított. Csak nagy nehézségek árán készülhetett el végül a mozi, amely Magyarországon először szólt a zsidó–keresztény megbékélésről. A nemzetközi sikert jól példázza, hogy a legnagyobb lapok – többek közt a Variety, a The Times vagy a New York Post – rendkívül elismerő hangon méltatták, a legfontosabb nemzetközi fesztiválokon jelentős díjakat kapott. Magyarországon Maár Gyula és Bányai Gábor értő, szép cikkei mellett viszont inkább kritikai támadások érték. Még az Oscar-nevezés után is csak a Szikra mozi kis vetítőjében lehetett látni – igaz, a vetítések előtt órákig álltak sorba a nézők. Az utóbbi években azonban mintha reneszánsza lenne. Többször műsorra tűzte a Magyar Televízió, sőt, Gyöngyössy Imre születésének kilencvenedik évfordulója alkalmából a Nemzeti Filmintézet és a Filmarchívum teljeskörűen felújította, és országszerte, illetve a határainkon túl, így Rómában, Velencében is nagy sikerrel vetítik.

– A Jób lázadása utáni elhallgattatás része volt az is, hogy Gyöngyössy Imre versei haláláig nem jelentek meg magyarul, csak olasz nyelven?

– Imre egész életében írt verseket, ezek személyes vallomások voltak. Az elsők Pannonhalmán, a gimnázium lapjában, a Piccolóban jelentek meg. 1951-ben mint olasz szakos egyetemi hallgatót egy koncepciós perben letartóztatták, három év börtönbüntetésre, tíz év közügyektől való eltiltásra és teljes vagyonelkobzásra ítélték. A börtönben papír és ceruza nélkül, „fejben”, olaszul írt verseket, ezeket később lejegyezte. Az évek során sok költeménye összegyűlt, ám kiadásukat Kardos György, a Magvető Kiadó igazgatója, aki korábban az Államvédelmi Hatóság alezredese volt, nem engedélyezte. Ez mélyen megrázta Imrét, aki életében sokszor érezte az állambiztonsági szervek „titkos” működését; halála után az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában kutatva megtudtuk, hogy sokáig megfigyelték, külföldi meghívásait elhallgatták. Visszatérve a versekre, 1983-ban végül Rómában, olasz nyelven jelentek meg először a Barokk passió című verses drámájával együtt. Válogatott verseit magyarul 1999-ben adta ki először az Európa Kiadó Utódom lesz minden halandó címmel, és ugyanebben az évben a Nap Kiadó jóvoltából az olasz–magyar Stigma című kötet is az olvasók elé került.

– Vagyis kimondható, hogy Gyöngyössy Imre duplán is a kommunizmus áldozata volt, nemcsak a börtönévek miatt, hanem mert az életművét is megpróbálták nyom nélkül elsüllyeszteni?

– Valóban, a saját bőrén, a hétköznapjaiban érezte a történelem hullámverését, a hatalomnak való kiszolgáltatottságot. Mégsem beszélt soha sem az ötvenes években átélt fizikai-lelki szenvedéseiről, sem a későbbi mellőzöttségéről, amikor az állambiztonsági szervek célkeresztjében mint „persona non grata” élt. Ami persze nem azt jelenti, hogy megfeledkezett volna azokról az ártatlanul kivégzett fiatalokról, akik „soha nem élték meg huszadik tavaszt”; verseiben visszatérő téma a hajnali kivégzések emlékképe.

– Ön nagyon fiatal, húszéves volt, amikor összeházasodtak, és haláláig, 33 éven át társa és tanúja volt az életének. Milyen emberként emlékszik vissza rá?

– A család, a közösség összetartozása nagyon fontos volt Imrének. Soha nem volt türelmetlen, mindig talált időt a gyerekeink számára, alakította világképüket, értékrendjüket, miközben hitt a közös játékban, a közös életörömben is. Rendkívül szenvedélyes, szuggesztív személyiség volt. Az embert tisztelte mindenkiben. A forgatások alatt sem éreztetett soha senkivel semmilyen felsőbbrendűséget. Azt vallotta, hogy a színészek, a sminkesek, a világosítók és a többiek nem csupán árnyalatokat tesznek hozzá egy filmhez, hanem belső izzással, alkotó kézzel alakítják. Feltétel nélkül kell adniuk önmagukat, akár a rendezőnek.

– És mi hozta össze, pontosabban mi tartotta össze a Gyöngyössy–Kabay–Petényi alkotói hármast? Amikor ugyanis a ZDF német televízió meghívására 1980-tól németországi „önkéntes emigrációban” folytatták a filmkészítést, megalapították a Starnbergi Műhelyt, „európai magyarként közvetítve Kelet és Nyugat, vallások és világnézetek közt”. Nemzetközi koprodukciókban gondolkodtak, így készülhetett el mások mellett a Jób lázadása is.

– Természetesen az azonos világkép, értékrend, a hasonló gondolkodás, az elkötelezettség volt az alapja több évtizedes közös munkánknak. Ugyanakkor mindhárman valami mást, valami többletet vittünk az együttműködésbe. Imre mindent egy költő szemével látott, rendkívül erőteljes képzelőerővel, gyakran csapongó fantáziával kezdett foglalkozni egy-egy témával. Kabay Barna korábban a Műegyetemen tanult, ő racionális szemlélettel és finom humorérzékkel alakította a közös művet. Én művészettörténészként a képzőművészeti vizualitást hangsúlyozva, ahogy a kritikusaink mondták, egyfajta női érzékenységgel gazdagítottam közös elképzelésünket. Egyébként nemcsak játék-, hanem dokumentumfilmeket is forgattunk. Imre börtönben eltöltött évei és személyes történelmi tapasztalataink késztettek minket arra, hogy ezekben az elnyomottak, hontalanok, üldözöttek, a történelemnek kiszolgáltatott emberek üzenetét közvetítsük. A film sokakat megérintő műfaján keresztül tiltakoztunk minden jogtalanság, igazságtalanság ellen; a célunk mindig az volt, hogy keresztény értékek felmutatásával reményt adjunk.

– Magyarországi, erdélyi témákkal is gyakran foglalkoztak, dacára annak, hogy 1980-tól már Nyugat-Németországban éltek. Eltéphetetlenek a gyökerek?

– Német pénzből is elsőként magyar filmet készítettünk. 1981-ben például a Westdeutscher Rundfunk megbízásából forgattuk le Kabay Barnával együtt a Pusztai emberek című fájdalmas elégiát a „puszták népe” eltűnőben levő világáról. A Jób lázadása is német koprodukcióban készült, akárcsak az Add tudtul fiaidnak című dokumentumfilmünk. Mindig erősen kötődtünk az erdélyi magyarság sorsához is. 1988-ban például, ahogy meghallottuk Ceaușescu falurombolási tervét, engedély nélkül, a legveszélyesebb körülmények között vettünk fel két dokumentumfilmet, amelyek ma már különleges történelmi mementók. Imre halála után Kabay Barnával aztán továbbiakat is készítettünk Erdélyben drámai sorsokról, kiemelkedő, karizmatikus személyiségekről. Soha egyikőnk sem vesztette el egy pillanatra sem a magyar identitását.