Már az sem volt mindennapi, amikor 1969 karácsonya táján egy hard rock társulat irodalmi személyiség művéből választott nevet magának, nevezetesen Charles Dickens Copperfield David című regényének egyik alakját. Persze véletlenek már akkor sem voltak, hiszen Gerry Bron menedzser jó érzékkel figyelt fel a Dickens halálának századik évfordulója kapcsán kialakult felhajtásra, amit pártfogoltjai népszerűsítésével kívánt összekötni. A sors úgy akarta, hogy ezeket a muzsikusokat az első perctől kezdve a Deep Purple hasonmásaként (’poor man’s Purple’) kezeljék, holott zenei elképzeléseik alapvetően különböztek egymástól. A Heep a többszólamú – a korábbi Beach Boys és a későbbi Queen színvonalú – énekre helyezte a hangsúlyt, élőben is inkább dalok bemutatására, mint a Purple-féle hangszeres rögtönzéseken alapuló, félórásra nyújtott szerzeményekre összpontosított. Annyiban hasonlítottak, hogy a Purple londoni szimfonikusokkal adott koncertje után egy évvel Salisbury címmel ők is hasonló felvételt készítettek, igaz, „csak” 22 vonós társaságában. A ’70-es évek közepén a Magician’s Birthday és a Demons and Wizzards lemezek világméretű sikere kortársaikhoz hasonlóan nekik is a fejükbe szállt és szétverte a korábban egységes fogatot. David Byron énekes az alkohol, Gary Thain basszusgitáros a kábítószerek rabjaként kényszerült megválni társaitól. Mindketten több évtizede halottak.

Nem kerülhették ki a glam rocknak csúfolt irányzat rockerekhez méltatlan csapdáját sem, amikor a hozzájuk csatlakozott, egyébként kiváló hangadottságú John Lawton nevű énekest sminkelve állították színpadra. 1982 nyarán a budapesti Kisstadionba is eljutottak, ám nem sokkal később ismét összecsaptak felettük a hullámok. A Gerry Bron által alapított Bronze Records kiadó teljes bevételét a menedzser saját Executive Express elnevezésű légi járatába fektette, így amikor az csődbe jutott, magával rántotta a céghez szerződött összes előadót. 13 évnyi szakadatlan munka után a Uriah Heep tagjai földönfutókká lettek. Kétévnyi kínlódás után 1986 szeptemberére talált egymásra az az öt ember – Mick Box gitáros, Bernie Shaw énekes, Lee Kerslake dobos, Phil Lanzon orgonista és Trevor Bolder basszusos –, aki azóta is jóban-rosszban kitart egymás mellett. 1987-ben az első nyugati zenekarként már ebben a felállásban adtak öt teltházas koncertet a peresztrojka jegyében a korábbi nyílt kommunista önkényuralomhoz képest hangyányival szabadabban lélegző moszkvai orosz fiataloknak.

Szerencsétlenségükre újabb kiadójuk sem bizonyult az őszinteség mintaképének és megkísérelte átvágni őket a jogdíjakkal. Eme jellemtelenség után nem maradt más hátra, mint hogy saját kezükbe vegyék sorsuk irányítását és újból elkezdjék felvenni legnépszerűbb dalaikat (Remasters – The Official Anthology 2001). Ettől kezdve se szeri, se száma a különféle koncert CD- és DVD-kiadványaiknak, közülük is kiemelkedő jelentőségű az Acoustically Driven című, amelyen női háttérénekesekkel, csellistákkal, hegedűsökkel kiegészítve hangszerelték át jól ismert számaikat. Külön vendégként Ian Anderson fuvolistát (Jethro Tull) is maguk mellé állították. Ekkor mutatkozott meg igazán az a zenei színvonal, amelyet a szokásos gitár, basszus, dob, orgona felállás még az ő esetükben sem tudott teljes mértékben felmutatni, így viszont ez a megszólalás azokat is meg tudta érinteni, akiktől egyébként távol állt a hagyományos értelemben vett rock műfaj. És még valamit ki kell hangsúlyoznunk velük kapcsolatban. Amikor néhány évvel ezelőtt az alsóőrsi motoros találkozó alkalmából Magyarországon jártak, ezen sorok írója a kábítószerekkel kapcsolatos álláspontjukról kérdezte őket. Nem kis örömére, a zenészek határozottan elutasították az élvezetek ezt a lehetőségét, ami meg is látszott az ötödik X-en bőven túl járó mosolygós, jókedvű, egészséges megjelenésű társaságon. Ellentétben sok zenész kortársukkal, esetükben soha nem kell közönségüknek attól rettegnie, hogy iszákosság, pontatlanság vagy bármely személyes botrány miatt a koncert elmarad. Mert számukra mellettük kitartó barátaik megbecsülése szent, amit azok olyan hozzáállással viszonoznak, hogy ezekre a rendezvényekre a szülők kisebb gyermekeiket is nyugodtan elvihessék, mert jól tudják, hogy az apróságokat nem fogják összetaposni felelőtlen elemek, káromkodást sem fognak hallani a hangszórókon keresztül. A hallgató és előadó ilyetén kölcsönös tiszteletét nevezik kulturált szórakozásnak, amit eddig több mint negyven országban tapasztalhattak az érdeklődők.

Legkevésbé fiatal híveik egyetlen személyt azonban hiányolni fognak, Ken Hensleyt. Az alapítók egyike, a Lady In Black, Look At Yourself, Rain, Return To Fantasy, Easy Livin’ szerzője 1980 őszétől saját útját járja, újabban megtért keresztényként készíti lemezeit. Hogy meddig dolgozik még a Uriah Heep? Lehet-e mostani fellépésük az utolsó találkozási lehetőség magyarországi barátaik számára? Életfelfogásukat ismerve nincs kizárva a folytatás, annál is inkább, mert 2005-ben fennállásuk 35. évfordulóját fogják ünnepelni. Nem jönne rosszul, ha ebből az alkalomból ismét a Kárpát-medence felé vezetne útjuk és újból megmutatnák, hogyan kell időtálló dalokat írni, felejthetetlen koncerteket adni. Ez azonban a holnap története, a mát február 23-án írják.