Fotó: Vermes Tibor/Demokrata
Hirdetés

– Ez vajon egyfajta küldetés is, felhívni a figyelmet a magyar zeneszerzők elfeledett vagy kevéssé játszott műveire?

– Rengeteg feltáratlan kincse van a magyar zeneirodalomnak. Ez a sorozatunk lényege, hogy ne csak a legismertebb darabokat játsszuk, hanem olyanokat is, amelyek nincsenek a koncertélet fókuszában, de izgalmasak, érdeklődésre számot tartók. A lényeg, hogy minél több zenei értéket felmutassunk a közönségnek. Tarthatjuk küldetésnek is, bár nekem mindig természetes volt, hogy külföldi fellépések alkalmával magyar zeneszerzők műveit is játsszam. Külön öröm, hogy erre a koncertre október 23-án kerül sor. Ez az ünnep nagyon fontos számomra. A családomat sok szálon érintette a forradalom, ez a nap nekem a szabadság szimbóluma. Gimnazista koromban még betiltották, amikor zenés irodalmi műsort készítettünk az évfordulójára, de a diplomahangversenyemet már ekkor tartottam a Zeneakadémián 1984-ben. Azóta minden évben koncertet adok valahol a világban október 23-án.

– Hogyan élte meg a mögöttünk hagyott másfél évet?

– Nekem a járvány azt jelenti, hogy ha én éppen olyan értékesnek tartom a másik ember életét, mint a sajátomat, az kicsit jobbá teheti a világot. Isten azért küldte ránk a vírust, hogy kapjunk észbe, és változtassunk, amíg nem késő: talán ezért is érzem, hogy a jövőben a zenének sokkal nagyobb szerep jut majd, mint eddig. Körülöttünk minden szétesőben van. Világméretű jelenség, hogy a véleményformálók az abszurditásig szélsőséges gondolatokat próbálják normalitásként elfogadtatni. Létezik azonban egy olyan univerzális nyelv, amit nem lehet kikezdeni. Ez pedig a zene nyelve. Az elmúlt évszázadokban olyan értékeket halmozott fel a zeneművészet, amely kitölti a múltat, a jelent és a jövőt – mondom ezt úgy, hogy számomra a kortárs zene különösen fontos. A léleknek pedig szüksége van valamire, amiből erőt meríthet.

Korábban írtuk

– A zene mint gyógyír? Ez lenne a megoldás?

– Gyógyír, és még ennél is több: társadalomformáló erő. Azon dolgozom a magam területén, hogy olyan magyar fiatalok nőhessenek fel a következő évtizedekben, akik megtapasztalhatják a zene áldásos hatásait. A zenének ugyanis vitathatatlanul nagy szerepe van az érzelmi intelligencia fejlődésében. Kodály azt kérte, minden gyerek énekeljen, én pedig azt tenném hozzá: minden gyerek tanuljon néhány évig valamilyen hangszeren játszani. Ha sikerülne ezt a gondolatot valahogy átültetni a valóságba, meggyökereztetni az oktatásban, az óriási paradigmaváltást jelentene. Tévedés azt hinni, hogy szórakozásból kell zenét tanulni. Azért van rá szükség, hogy embert formáljon. Kodály szerint a zenével országot lehet építeni, vagyis a zene szerepet játszhatna abban, hogy sikeres társadalommá váljunk.

– Vissza tud emlékezni, mi volt az a meghatározó pillanat gyerekkorában, amikor végleg elköteleződött a zene mellett?

– Édesapám gyönyörűen játszott hegedűn, kórust alapított; természetes közege volt a zene az életemnek. Hétéves koromban kezdtem hegedülni, de akkor még nem volt egyértelmű, hogy ez az én utam. Körülbelül tíz lehettem, amikor egy hosszabb betegség miatt szobafogságra kényszerültem. Beethovent hallgattam, így fedeztem fel a zenét – magamnak. Nem volt többé kérdés, hogy ezt akarom-e csinálni. Szorgalmas voltam, csodálatos hegedűtanárom volt, Bálint Gáborné, akitől akkor búcsúztam el, mikor az általános iskola után felvettek a Zeneakadémia előkészítő tagozatára.

– Milyen volt a Zeneakadémia miliője abban az időben?

– Fantasztikus! Legendás művészek tanítottak. Kovács Dénes hegedűművész volt a rektor, róla Fischer Annie jegyezte meg találóan, hogy két hegedűművész született a XX. században: Bronisław Huberman és Kovács Dénes. Egyébként Fischer Annie-nak köszönhette a Keller Quartet, azaz Keller András, Pilz János, Gál Zoltán, Kertész Ottó az első nyugat-európai meghívását is. Bemutatkozó koncertünket 1987. március 14-én tartottuk. Annie néni a rádióban hallotta a játékunkat, és azonnal felhívta a német ügynökét, hogy ezeket a gyerekeket gyorsan szerződtessék. Így jutottunk el Nürnbergbe; az pedig csak évekkel később derült ki, hogy Annie néni szólt az érdekünkben. És ez nem volt egyedi eset; nagyszerű emberek vettek körül minket, sokan szívügyüknek tekintették, hogy egyengessék a fiatalok pályáját. Igaz, én úgy kaptam négy amerikai ösztöndíjat, hogy egyiket sem kértem, de ahová akartam menni, oda sokáig nem volt szabad. Ha egyetlen történettel kellene leírnom az akkori rendszer álságosságát, ez lehetne az: bárhová elengedtek volna tanulni, kivéve ahová leginkább szerettem volna, a disszidens Végh Sándor professzor úrhoz Salzburgba.

– Nem játszott el ilyenkor a gondolattal, hogy végleg külföldre költözik?

– Szüleim küldtek is, hogy menjek, de én úgy voltam vele, ha már őket annyira meggyötörte a kommunista rendszer, és itt maradtak egyenes gerinccel, akkor én sem tehetek másként. Ráadásul engem itt tényleg a világ legjobb tanárai tanítottak: Kovács Dénes, Kurtág György, Rados Ferenc, Mihály András, Simon Albert, Devich Sándor. Zeneóriások voltak.

– Hogyan jött az életébe a kamarazene?

– 1983-ban Ferencsik János leszerződtetett az Állami Hangversenyzenekar koncertmesterének, ugyanekkor az Országos Filharmónia szólistája lettem. A következő évtől egyidejűleg a Budapesti Fesztiválzenekarnak is én lettem a koncertmestere. Nagyon sokat tanultam, csodálatos időszak volt. Nem tudom, miért, de időről időre késztetést érzek rá, hogy váltsak. Ilyen pillanat volt, amikor elragadott a kamarazene gondolata, amiről egyébként részben Berkes Kálmán barátom tehet, az általa szervezett koncerten játszott ugyanis először együtt a későbbi Keller Quartet négy tagja. Ez az alkalom olyan jól sikerült, hogy néhány hónapnyi gondolkodás után úgy döntöttünk, megpróbáljuk együtt.

– 1990-ben megnyerték a világ két legjelentősebb vonósnégyesversenyét, az evianit és a Reggio Emilia-i Paolo Borcianit. Mitől lehetett ennyire sikeres ez a formáció?

– Talán attól, hogy egyformán gondolkodtunk a zenéről. A nyolcvanas években az amerikai perfekcionista szemlélet vált uralkodóvá, ami nekünk nem tetszett. Azokat a régi mestereket hallgattuk, akik igazán szívből, mélyről jövően tudtak játszani, az ő művészetüket szerettük volna követni. Aztán sorra jöttek a sikerek, az említett két világversenyen két különböző repertoárral indultunk, amihez nagyon nagy bátorság kellett, de kockáztattunk és nyertünk. Romantikus időszak volt, de kellett egy kis őrültség is hozzá. 1989-ben Kanadában már nagy esélyesként indultunk a banffi versenyen, ahol a döntőben nagyon meg akartuk mutatni, mit tudunk, és egy különösen nehéz darabot választottunk. Olyan tüzesen játszottuk el, olyan gyors tempóban, hogy szakmai szempontból bele lehetett kötni. Végül nem mi nyertünk, de a közönség tüntetett mellettünk, minket akart, a kinti lapok erről cikkeztek. Évekkel később ugyanebben a koncertteremben a falon bekeretezve, kiakasztva láttuk a versenyről megjelent híradásokat. Büszkén somolyogtunk.

– Mennyiben más a karmesteri munka, mint szólistaszerep vagy a vonósnégyes első emberének lenni?

– Sokan azt gondolják, a karmester dirigál, a zenekar pedig aláveti magát az akaratának. Valójában a nagyzenekarban valódi demokrácia működik, ami nem azt jelenti, hogy mindenki azt csinálja, ami neki tetszik, hanem azt, ami a közösség érdeke. A zenekar lényege az együttműködés: az első hegedűszólamban tizennégyen játszanak, ez tizennégy lélekhangot jelent, és éppen az adja a gyönyörűségét a zenének, hogy minden egyes hegedű egy kicsit másképpen szólal meg. Még a legegyszerűbb struktúrájú zenében is van vezető szólam, amit mások kísérnek, vagy ellenszólamot adnak, ám egyik a másik nélkül nem létezik. Én edző vagyok a próbán, akinek az a feladata, hogy a zenészeit eljuttassa oda, hogy az egész zeneművet a lehető leghitelesebben legyenek képesek megszólaltatni. Az persze nem mindegy, hogyan éljük meg a közös munkát. Én úgy érzem, nagyon jól összekovácsolódtunk, bízom és hiszek a zenészeimben. Szokták mondani, az a jó karmester, akinek jól szól a zenekara. Ez ennyire egyszerű.

– Több tucat elismerésben részesült már, többek mellett Liszt-, Bartók–Pásztory-, idén Kossuth-díjat kapott. Hátradőlhet?

– Semmiképpen sem! Nagyon nagy megtiszteltetés számomra a Kossuth-díj, nekem ez jelenti a legtöbbet. De arra kötelez, hogy még jobban dolgozzak, hogy tovább fejlődjek. És hogy a tudást, amit a mestereimtől tanultam és megörököltem, továbbadjam. Lehet, hogy idealista vagyok, de én úgy gondolom, egész életünkben az emberségünket tanuljuk. Mindegy, hogy mi a munkánk, ha teljes szívvel, hittel és odaadással végezzük, akkor hozzá tudunk tenni valamit a világhoz. Azt hiszem, ennél nem is kell több.

Magyar Kincsek Ünnepe

Október 23-án hazánk zenéje előtt tiszteleg a Concerto Budapest a Magyar Kincsek Ünnepén. A Zeneakadémián rendezett egész napos programsorozat öt, önmagában is zenei különlegességnek számító hangversenyén az ország három nagy szimfonikus zenekara – a Concerto Budapest, az Óbudai Danubia Zenekar és a Pannon Filharmonikusok – szerepel kiemelkedő szólisták és formációk, többek között Miklósa Erika, Kelemen Barnabás, Várjon Dénes, Kaczander Orsolya, a Söndörgő Együttes, valamint ifj. Sárközi Lajos és zenekara közreműködésével. A nyitókoncerten Dubrovay László népzenei ihletésű darabjaiból hangzik el válogatás a Concerto Budapest közreműködésével, majd a Lehár Ferenc műveiből összeállított programot Miklósa Erika és Miranda Liu szólója teszi emlékezetessé az Óbudai Danubia Zenekar előadásában, Hámori Máté vezényletével. Délután a Söndörgő és ifj. Sárközi Lajos és zenekarának közös, virtuóz előadása hallható. A Pannon Filharmonikusok Történelmi arcképek című koncertjén Liszt Ferenc azonos című közismert sorozatából hangzik el válogatás Bogányi Tibor vezényletével. A zárókoncerten Nádor Mihály hegedűversenye Kelemen Barnabás Kossuth-díjas hegedűművész előadásában csendül fel, Weiner Leo Concertinóját Várjon Dénes, Veress Sándor Concertótilinkó című fuvolaversenyét Kaczander Orsolya adja elő, végül Bartók Béla nagyzenekari Concertóját hallhatja a közönség Keller András vezényletével. A Magyar Kincsek Ünnepe záró hangversenyét a Concerto Budapest Szőcs Géza emlékének ajánlja.