Hirdetés

– Pályáját a beregszászi színházban kezdte, aminek ma is tagja, az anyaországi közönség a két évvel ezelőtti A sátán fattya című film főszereplőjeként ismerte meg a nevét. A Nagy Zoltán Mihály regényéből készült mozi az 1944-ben Kárpátalján történt tragikus eseményeket, a málenkij robotot, a magyarok meghurcoltatását mutatja be a tizenéves korában orosz katonák által megerőszakolt Tóth Eszter sorsán keresztül. Fordulópont volt ez a szerep, illetve a már korábban a műből készült monodráma a pályáján?

– A színészi pályámon is, és emberileg is. Sok közönségtalálkozón vettünk részt a bemutató után, és egészen megrendítő volt látni, hogy a regénynek mennyi valóságalapja van. Idős emberek jöttek oda hozzám könnyes szemekkel, és amit különösen fájó volt látni, hogy a nagy részük ma is alig mer mesélni a múltról, az akkori tragédiák ki nem beszéltsége a XXI. században is ott van a levegőben. Ilyen szempontból örömteli, hogy ez a film elkészülhetett: talán valamennyit segíteni tudtunk nekik a feldolgozásban. Tóth Eszter és családja története ugyanakkor nem csupán ennek a korszaknak a szörnyűségeiről vagy a kárpátaljai magyarok megpróbáltatásairól szól, hanem a mindenkori erőszak természetrajzáról, a háború női és férfilelkekben, testekben végzett pusztításáról. Nem véletlen, hogy én magam is csak egyszer voltam képes egyben megnézni a filmet. A premier után sem az egyértelmű boldogság volt a meghatározó. Igen, tudtam, hogy nem mindennapi, csodás, felemelő dolog történt velem, hogy megkaphattam ezt a szerepet, mégis elöntött a megrendülés, ahogyan azóta is sokszor, ha A sátán fattyára gondolok. Talán, mert tudom-látom magam körül, hogy otthon az élet ma sem könnyű. A fiatalok elvándorolnak, a szülők külföldre járnak dolgozni, hónapszámra ott hagyva a gyerekeket a nagymamára; kevés a nyugdíj, hiányos az orvosi ellátás, és akkor még a nyelvtörvény hosszú távú hatásairól nem is beszéltünk. És ez nem nyavalygás, hanem tény: a kárpátaljai ember szereti a hazáját, a többség soha nem jönne el, ha nem volna muszáj.

– Ön is úgy jött el, hogy nem jött el: ez is járható út?

– Hiszem, hogy az, de nyilván élethelyzettől függően változhat, az ember hol állapodik meg végül. Mint a szüleim esetében, akik rokkantnyugdíjasok, és a megfelelő orvosi ellátás érdekében és a megélhetés miatt kénytelenek voltak Magyarországra jönni, egy kis albérletbe. Közben meg ott a házunk Nagymuzsalyban; milliószor szóba került, hogy el kellene adni. Én viszont, vállalva a döntés terhét, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy úgy menjek haza, úgy sétáljak végig a faluban, hogy nekem ott már nincs többé saját otthonom. A menni vagy maradni probléma örök dilemmája minden kisebbségben élőnek. Az én szívem is folyton kétfelé húz. Most meg pláne, hogy a járvány miatt újból lezárták a határokat.

Korábban írtuk
Hirdetés
Hirdetés

– Azelőtt csak egy-egy vendégszereplést vállalt Magyarországon, most viszont hosszabb időre ideköti, hogy a beregszászi tagságát megtartva igent mondott a Déryné Társulat hívására. A Déryné-program részeként létrejött csapat tagjai régi vándorszínészekként járják az országot, eljuttatva a színházat a legkisebb településekre is. Ez a feladat sem éppen az állandóságot erősíti az életében.

– A Déryné-program igazgatójának, Kis Domonkos Márknak a felkérését hogy lehetett volna visszautasítani? A Déryné-program nekem ugyanolyan nagy misszió, mint amilyet otthon folyamatosan megéltem tizenhárom éves korom óta. Már gyerekként megtanultam, hogy ha színházról van szó, soha nem a saját kényelmem a lényeg. Az iskolában, a nagymuzsalyi gyerekstúdióval sokszor úgy készültünk Évike nénivel (Vidnyánszky Éva magyartanár, Vidnyánszky Attila édesanyja – a szerk.) a betlehemesre vagy a szavalóversenyekre, hogy dzsekiben meg kesztyűben ültünk a teljesen kihűlt osztályteremben. Később, már a beregszászi társulattal is sokáig fűtetlen termekben próbáltunk, beázó művelődési házakban, hideg tornatermekben léptünk fel. Emlékszem, egyszer a kultúra napján az Üvegcipőt vittük az ungvári színházba, a fiúk behoztak egy hógolyót a színpadra, és az az előadás végéig nem olvadt el. Amikor megkaptuk az állandó színházépületünket Beregszászon, a hétköznapjaink könnyebbek lettek ugyan, de a sok turné, a szórványmagyarságba és a külföldi fesztiválokra, megmaradt. Volt, hogy hajnali kettőkor bezsúfolódtunk az Ikarus buszba, a lábainknál a díszletek és a jelmezek, és harminc órát utaztunk Moszkvába. De hiába a sok vacogás vagy a mostoha körülmények, egyáltalán nem áldozatként vagy szenvedésként emlékszem vissza erre az időre. Csináltuk zokszó nélkül, mert tudtuk, hogy feladatunk van: vinni a magyar szót, kultúrát, színházat olyan sokfelé a világban, amilyen sokfelé csak lehet. És hála istennek, azóta a körülmények is bőven javultak odahaza. Az meg egyenesen luxus, hogy a Déryné Társulattal csak az országhatárokon belül megyünk maximum háromszáz kilométert.

– Első bemutatójuk a János vitéz volt, ezt a Déryné ifiasszony című Herczeg Ferenc-mű követte. Milyenek az eddig tapasztalatok, hogyan fogadja önöket a sokszor még színházi előadást nem látott közönség?

– Túlzás nélkül mondom, hogy csodálatosan. Amikor belenézel egy öt-tíz éves gyermek csillogó szemébe, vagy azt mondja a tízévesforma fiú az előadás után, hogy ez fantasztikus volt, ugye, jöttök még, megmelegszik az ember szíve. Gyönyörű kis településekre jutunk el, ahol szomjazzák a színházat. Boldogság, hogy ilyen nagy ránk igény.

– A Déryné ifiasszony, amelyben a címszereplőt alakítja, egyszerre főhajtás a magyar színjátszás hőskora és egy kivételes formátumú, erős és szenvedélyes nő előtt. Hogyan lehet készülni egy ilyen alakításra?

– Folyamatos kihívás ez nekem, még most, a sokadik előadás után is egyre alakul, formálódik bennem, hogyan látom, érzem őt. Nyilván sok-sok évtizeddel később lehetetlen volna Déryné Széppataki Róza személyiségét a teljes valójában reprodukálni, de sokat olvastam róla, a naplóját és a kortársak visszaemlékezéseit is, így az eredetiségét, bátorságát, határozottságát próbálom egyre erőteljesebben megfogalmazni. Olyan volt ez a nő, mint valami korabeli magyar Jeanne d’Arc, aki a fogát összeszorítva, minden magán- és közéleti nehézséget és árulást legyőzve, hihetetlen belső elszántsággal haladt a célja felé. Ez a cél pedig nem volt más, mint előremozdítani a magyar nyelvű színjátszás ügyét. „Tudok, de nem akarok németül játszani” – mondja a darabban is, pedig abban a korszakban ezt kijelenteni nem feltétlenül volt életbiztosítás. Sokat köszönhetünk Dérynének és a kortársainak, nélkülük színtelenebb lenne a mai magyar színházi élet. Jó volna, ha erről nem feledkeznénk meg.

Déryné ifiasszony (Janka Barnabás, Tarpai Viktória)

– „De mi a célja az örökös kóborlásnak? …Talán semmi. Olykor mégis azt hiszem, van valami titokzatos célja. Olykor úgy gondolom, mi egy láthatatlan kincset viszünk magunkkal, amelynek bizonyos időre el kell érkeznie valahova. Most mi visszük, ha kidőlünk, vállára veszi más, de egyszer csak elérkezik oda, ahol szükség van rá” – hangzik el az előadás végén. Kárpátalján is van, aki viszi tovább a kincseiket?

– Hogyne volna. Én a beregszászi színházra is úgy gondolok, hogy bárki, aki ott kezdte a pályáját, ma is ugyanolyan teljes érvényű tagja a társulatnak, Szűcs Nelli, Trill Zsolt, Rácz József, a Dérynében Nimlinget játszó Ivaskovics Viktor, az Erdélybe férjhez ment kolléganőm és még sorolhatnám. Mert igen, talán kevesebbszer találkozunk, vagy kevesebb új darabban vagyunk együtt, de folyton azt lessük, mikor mehetünk végre, miben segíthetünk az otthoni kollégáinknak, mikor játszhatunk együtt velük. Nelli például megcsinálta a Fedák Sári-előadását, aminek következményeként lett egy Fedák-szobor Beregszászon, és megnyílt a színház épületében a Fedák Kulturális Központ. Vidnyánszky Attila is amikor tud, jön rendezni, éppen a járvány előtt kezdtük próbálni Lezsák Sándor Nagypapa a bőröndben című darabját; remélem, hamarosan valóság lesz belőle. És ami nagyon jó, hogy vannak fiataljaink is, közülük néhányan már Kaposváron tanulják a szakmát, így még több tudással jöhetnek majd vissza. Nehézségek mindig voltak és lesznek, de nem adhatjuk fel a harcot; fontos, hogy a magyar kultúra, nyelv tovább viruljon. És nemcsak mi, színházi emberek igyekszünk mindent megtenni ezért, hanem a népművészek, népzenészek, táncosok, pedagógusok, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség munkatársai, sőt, a gyerekeiket a magyar nyelvű óvodákba, iskolákba beírató szülők is. A művészember persze mindig kíváncsi, nem fér a bőrébe: ahhoz, hogy otthon tudjunk lenni, néha el is kell jönnünk. Egy a fontos, bárhol legyünk is a világban, soha ne felejtsünk el hazagondolni.

– Ha már Vidnyánszky Attila neve szóba került, a fent felsoroltakhoz hasonlóan, még a Pesti Magyar Színiakadémia elvégzése előtt ön is nála tanulta a szakma alapjait. Hogyan érintik a színművészeti egyetem átalakítása kapcsán őt érő támadások?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fáj. Nem esik jól. És az sem, hogy többen felkapják a fejüket, ha szóba kerül, hogy én az ő színházából, az ő kezei közül jöttem. De addig nem érdekelnek a felhúzott szemöldökök és a félhangos megjegyzések, amíg a színpadon valakivel együtt tudok dolgozni. Ha viszont valaki Trianon gúnyolódik, vagy amikor Attilát leukránozzák, démonizálják, nem tudok kedves, mosolygós arcot vágni. Ez elgondolkodtat, elszomorít, de bízom benne, hogy egyszer minden a helyére kerül. Egy biztos, Nagymuzsaly, ahonnan mindketten származunk, Árpád-kori magyar település. Nálunk nem divat magyar és magyar közt különbséget tenni. Ahogy nem divat embereket hátrébb sorolni sem, másodrendűként kezelni a szakmájukban. Bátran vállalom a világ előtt, hogy igenis, az én színházi anyanyelvem a Vidnyánszky Attila által képviselt színház. De tiszteletben tartom, és ugyanolyan érvényesnek gondolom, ha másoké meg a Máté Gáboré, Ascher Tamásé vagy Székely Gáboré.