Múlt nélkül nincs jövő

– Zongora, nagypolgári bútorok, régi fényképek, múlt századi elegancia, mindez egy óbudai kicsiny lakásban. Mintha minden tárgy emléket őrizne, történetet szeretne mesélni. Ennyire fontos önnek a múlt és az ősök tisztelete?

– Mindennél fontosabb. A szeretet és a család mindenek előtt való. Nehéz gyermekkorom volt, de az összetartás és a szüleim szeretete mindenen átsegített és a mai napig erőt ad. Mert bármilyen szegények voltunk is, mindig a család volt az első, nem pedig a pénz! Ezek között a bútorok között nőttem fel, a szüleim nem tudtak lemondani róluk. Így amikor a 120 négyzetméteres belvárosi lakásomból ideköltöztem, természetes volt, hogy jönnek velem. Konzervatív vagyok, szeretem a régi dolgokat, nehezen válok meg tőlük. Mert tulajdonképpen a múltból élünk. Ha eltöröljük, nincs jövőnk.

– Édesanyja az aradi tizenhárom egyikének, Vécsey Károlynak a leszármazottja. Ez a nemesi származás nem volt túl jó ajánlás a kommunista rendszerben. Gyermekként mennyire érezte a belőle fakadó hátrányokat?

– Igazából fel sem fogtuk a jelentőségét, nem volt téma a családban. Szüleim alázattal viselték a megpróbáltatásokat. Ráadásul duplán büntettek bennünket, hiszen édesapám ügyvéd volt, mivel azonban nem esküdött fel a szocialista rendszerre, nem praktizálhatott. Kitanulta a kőművesmesterséget, és abból nevelte fel a három gyermekét. Mivel a szomszédok ennek ellenére mindig doktor úrnak szólították, egyszer rákérdeztem, hogy orvos-e. Csak így derült ki számomra, mi is az igazi szakmája. De ez a gerincesség, ez a virtus mindig is jellemző volt rá. 1939 környékén egyetemistaként részt vett egy németellenes tüntetésen, amiért behívatták, és újra kellett kezdenie az egyetemet. Majd egyszerűen fogta magát, és a németek iránt érzett ellenszenve érzékeltetéseként magyarosította a nevét. Így lett Reichlből Rohonyi.

– Adja magát a kérdés: hogyan lett egy osztályidegen családban felnőtt lányból sikeres operaénekes?

– Katolikus családba születtem, úgy is nevelkedtem. Tulajdonképpen ennek köszönhetem az operaénekesi pályát is. Édesanyám gyönyörűen zongorázott, ő vitt el a máriaremetei templom kórusába. De mivel nagyon erős hangom volt, rám szólt a karvezető, hogy ne ordítsak! Bár a kórusba többet nem mentem, az éneklés továbbra is az életem része maradt. Később a nővérem esküvőjére édesanyám megtanította nekem Gounod Ave Mariáját, el is énekeltem a belvárosi templomban. Ott figyelt fel rám a kántor, akinek tanácsára aztán elkezdtem a konzervatóriumot. Persze estin, mert nappal műszaki rajzolóként dolgoztam. Mivel megnyertem egy énekversenyt, javasolták, hogy felvételizzek a Zeneakadémiára. Olyan jól sikerült, hogy egyből a negyedik osztályba kerültem.

– Pályáját így is viszonylag későn, csaknem harmincévesen kezdte. Volt ebből hátránya vagy akár előnye?

– Hátránya leginkább az volt, hogy mivel kevés időm maradt megismerni a más tanszakok növendékeit, teljesen idegenként kerültem ki a pályára. Éreztem, hogy nem szeretnek, sokat szekáltak. Ezt egyszer csak megelégeltem, fogtam magam, felálltam és kimentem a teremből. Még az ajtót is bevágtam magam mögött. Másnap hívatott az Opera főigazgatója, Lukács Miklós. Gondoltam, vége, ki vagyok rúgva. Ehelyett csak annyit mondott, mivel ezt meg mertem tenni, már biztos benne, hogy erre a pályára való vagyok. A kései pályakezdésnek ugyanakkor megvolt az az előnye, hogy már elég fejlett volt a tüdőm és a hangszalagom is ahhoz, hogy nyugodtan elvállalhassam a legnehezebb, de egyben legcsodásabb szerepeket is.

– Gyakorlatilag az operairodalom összes nagy drámai szopránszerepét elénekelhette Szilágyi Erzsébettől kezdve Aidán és Toscán át Turandotig. Mindegyikkel tudott azonosulni?

– Igen, mert a színpadon kiadtam magamból mindazt, ami bennem volt, de a hétköznapokban nem mutathattam. Amikor felment a függöny, megváltozott a világ, elfelejtettem mindent! Drámai szopránnak lenni ugyanakkor érzelmileg nagyon megterhelő, hiszen ő az, aki akár negatívan, akár pozitívan, de elindítja a történetet. Ezt szerettem benne igazán. Az első nagy szerepem Erkel Ferenc Hunyadi László operájának Szilágyi Erzsébete volt, ami nagyon nehéz feladat, távol is áll tőlem. Van benne ugyanis olyan koloratúrrész, amelyre úgy éreztem, nem vagyok megfelelő. A főrendező azonban másképp gondolta. Bolberitz Tamás karmester ezért naponta kijárt hozzám Hűvösvölgybe, hogy gyakorolhassak. Fantasztikusan sokat dolgozott velem, de úgy látszik, bejött! Merthogy aztán Moszkvában, a Bolsoj Színházban is el kellett énekelnem, mivel ha visszautasítom, Mikó András rendező szerint mehettünk volna a Gulagra.

– Itthoni sikereire külföldön is felfigyeltek, olyannyira, hogy Wagner városába, Bayreuthba is meghívták próbaéneklésre, ami akár egy nemzetközi karrier kezdetét is jelenthette volna. Ön azonban visszautasította a felkínált szerepet. Miért?

– Ez is egy rám jellemző történet, amiből látszik, hogy soha nem volt menedzserem. Wagner unokája látott Elzaként a Lohengrinben, és kaptam tőle egy meghívást Bayreuthba. Már az odaút is pont olyan peches volt, amilyen általában én szoktam lenni. Természetesen lekéstem a müncheni csatlakozást, így késő este érkeztem meg a városba. Mindenki aludt, de vettem a bátorságot és bejelentkeztem a titkárságon. Megnyugtattak, hogy semmi probléma, holnap meghallgatnak, addig is pihenjek le, vegyek ki egy szobát a szomszédos hotelban. Persze nem volt rá pénzem, így képesek voltak felébreszteni mindenkit, köztük Wagner urat és a korrepetitort is, csak azért, hogy még aznap énekelhessek. Ez azonban a sok izgalom miatt nem úgy sikerült, ahogyan kellett volna. Ennek ellenére egy kisebb szerepet mégiscsak felajánlottak. Bennem azonban nagy volt a büszkeség, hiszen addig kizárólag fő- és címszerepeket énekeltem, így szépen megköszöntem, de visszautasítottam. Később persze rájöttem, hogy hiba volt. Olyan nagyon azért nem bánom, hiszen így is sok helyen jártam a világban, és a szüleimet sem kellett magukra hagynom.

– Hatvanévesen, a Giocondával búcsúzott az Operaháztól. De az azóta eltelt húsz év sem telt tétlenül: kollégájával vidékre vitte az operát, jótékonysági koncereteket szervezett, a Katolikus Rádióban Az opera világa címmel ismeretterjesztő műsort szerkesztett. Munkásságáért a Liszt Ferenc-, illetve a Bartók–Pásztory-díjat megkapta ugyan, de a Kossuth-díj valamiért várat magára. Fájó pont önnek?

– Az, hogy ez a rendszerváltás előtt szóba sem jöhetett, nyilván egyértelmű. Azóta azonban eltelt több mint harminc év. Vannak, akik szerint a szakmai múltam miatt megérdemelném. De nem panaszkodom, hiszen egy kollégámnak köszönhetően a Kossuth-díj nélkül is bekerülhettem a Magyar Művészeti Akadémia tagjai közé, mint ahogyan a Magyar Állami Operaház örökös tagja is vagyok. És az is nagy öröm számomra, hogy most, a nyolcvanadik születésnapomra az MMA ünnepséget rendezett. Azt hittem, senki nem kíváncsi már rám, ezzel szemben a terem megtelt, még a folyosón is ültek. Legnagyobb meglepetésemre a főtitkár úr egy levelet is felolvasott, amiben Lévai Anikó és Orbán Viktor miniszterelnök úr fejezte ki születésnapi jókívánságait. Olyan szeretet árad tehát ma is felém, amiért nem győzök elég hálás lenni a Jóistennek.