Családja ezer szállal kötődik Kőbányához, ahol máig is él. A házat, amelyben laknak, még dédszülei építették 1927-ben.

Írta: Boros Károly

– Mi minden köti még ide?

– Régi-régi kőbányai család vagyunk. Dédszüleim abban az iskolában ismerkedtek meg, ahol tanítottam. Nagyapám abban az iskolában volt tanár, ahova gyerekként jártam. Másik nagyapám abban a polgármesteri hivatalban dolgozott jogászként, ahol önkormányzati képviselő vagyok, nagymamám pedig abban a templomban volt kántor, ahol elsőáldozó voltam. A házunkat a rokonunk, Zorg Antal tervezte, aki híres építész volt itt a kerületben, sőt azon túl is.

– Politizált valaki a családban?

– 1990 előtt nyilvánosan nem, de senki nem volt híve a szocialista rendszernek. 1990 után rajtam, és néhány unokatestvéremen kívül a rokonság szinte minden tagja MDF-es vagy KDNP-s volt. Emiatt voltak családi viták, ami gyakran rányomta a bélyegét a nagycsaládi ebédek hangulatára.

– Miért épp a Fideszt választotta?

– Amikor Egerbe kerültem főiskolára, már minden ízében recsegett-ropogott a Kádár-rendszer. Mindenki, aki szemben állt vele, egy oldalon állt, és én is rögtön beléptem az Agria körbe, ahol nagy csatákat vívtunk a halódó KISZ-szel. Ebből a körből alapítottuk meg 1988 őszén Egerben a Fideszt, még tavasszal akartuk, de közbejött a vizsgaidőszak. Akkoriban aláírtam még az SZDSZ elődjének, a Szabad Kezdeményezések Hálózatának a jelentkezési lapját, beléptem az Ifjúsági Demokrata Fórumba is. A kilencvenes évek elejére ebből csak a Fidesz maradt.

– Sikerült Egerben annak idején valamit elérniük?

– Vidéken akkoriban még sokkal erősebb volt a diktatúra, mint Pesten. Teski Tibor barátomat kirúgták a főiskoláról, mert egy magánlevelében csúnyákat írt Grósz Károlyról. Az Agria kör vezetőjét, Daróczi Attilát meg azzal a koholt váddal vitte el éjjel a rendőrség, hogy horogkereszteket festékszórózott a falakra, de ez aztán már a KISZ-ben is kiverte a biztosítékot. (A szocialistáknak azóta is eddig terjed a fantáziájuk.) Nagy szerepem volt abban, hogy a főiskola nevét sikerült Ho Shi Minről Eszterházy Károlyra változtatni. Mindent megpróbáltak ellene. Aláírást gyűjtöttünk, és amikor látták, hogy Ho Shi Min tarthatatlan, akkor szétosztottak egy kérdőívet, de azon három másik név állt, Eszterházy Károlyé, a főiskolát alapító püspöké nem. Akkor kiküzdöttük, hogy a nevek kihúzása után lehessen Eszterházyra is szavazni negyedikként. Elfogadták, és ő kapta a legtöbb szavazatot. Erre a tanárok szavazatát megszorozták néggyel, így a Gárdonyi nevet terjesztettek fel a minisztériumba. Erre újabb aláírásokkal tiltakoztunk ez ellen a módszer ellen. Ennek köszönhetően a minisztériumban nem fogadták el a Gárdonyi nevet. Mire idáig jutottunk, éppen véget ért a diákságom, úgyhogy az utolsók egyike vagyok, akik még a Ho Shi Min Tanárképző Főiskolán végeztek, de az utánunk következő évfolyamoknak kiküzdöttük az új nevet.

– Tanított a főiskola elvégzése után?

– Itt, Kőbányán tanítottam matematikát. Szerettem tanítani, de a legemlékezetesebb mégis a rengeteg kirándulás a gyerekekkel, a hatalmas kenutúrák, biciklitúrák és a sítáborok maradtak. 8-9 tanítványom szerezte meg az olimpiai ötpróba akció melegítőjét. Volt idő, hogy minden második hétvégén vittem a gyerekeket, és tornatermekben aludtunk.

– Mi a hobbija?

– Nagy szerelmem a kerékpár. Barátaimmal voltam biciklivel Rómában, a Grossglockneren, 2571 méter magasra tekertünk föl, mert elvi kérdés volt, hogy sehol ne toljuk a bringát. A most használt biciklimet Londonban vettem, ahonnan hazatekertem, de feleségemmel egyszer a tusnádi Fidesz-táborba is kerékpárral mentünk. 1999-ben a barátaimmal az elsők között kenuztunk le csomagokkal Rahótól a Tiszán. Télen pedig, ha van időm, síelek, síoktatói végzettségem is van.

– A politizálást tanárként újra kezdte, vagy folytatódott a főiskolás lendület?

– Mondhatni, hogy folytatódott, már az első választáson önkormányzati képviselő lettem. Jól kezdődött, mert annak ellenére, hogy fele annyian voltunk, mint az SZDSZ-esek, a mi jelöltünket választotta a testület polgármesternek, fideszes küldött ment a kerületből a fővárosi közgyűlésbe, sőt az SZDSZ-es alpolgármestert is mi jelöltük. 23 éves voltam akkor, és azokat a tárgyalásokat soha nem fogom elfelejteni. A következő választáson már országgyűlési képviselőjelölt voltam, akkor nem sikerült bejutni, de újabb négy év múlva listán képviselő lettem; ez a mostani a kilencedik évem az Országgyűlésben.

– Ez elég sima útnak látszik, nem volt rázósabb része?

– Az oktatási bizottság elnöke voltam, és a Fidesz első számú oktatáspolitikusával, Fodor Gáborral nagyon jóban voltam. A kilépésük előtt az ő oldalán küzdöttem, de az SZDSZ-be eszem ágába se volt követni őket.

– Lett következménye, hogy nem Orbán Viktor mellett állt?

– Soha semmilyen hátrány nem ért engem. Akkoriban volt egy-két országos választmányi ülés, ahol én voltam a legkritikusabb, de ez így volt a 2006-os vereséget követő frakcióülésen is.

– Több hangszer is hever itt a szobában: zongora, gitár, furulya, ennyire része a család hétköznapjainak a zenélés?

– Feleségem nyolc évig zongorázott, én pedig a Szent László-templom ifjúsági kórusában tanultam meg gitározni, ma is gyakran játszom a fiaimnak, velem szoktak énekelni, csak az előbb azért nem ment, mert most meg vannak illetődve egy csöppet.

– Sorsfordítók Erdélyben címmel írt egy könyvet, amelyben olyan papokkal beszélget, akik szinte emberfeletti munkát végeznek a gyerme­ke­kért. Mi indította erre?

– Engem nagyon bosszantott, hogy néhány Big Brother-, Való Világ-sztárt mindenféle értékelhető teljesítmény nélkül példaképpé emelnek, teli van velük a sajtó, és olyan emberekről, akik hihetetlen dolgokat tettek, nem tudunk semmit. Ezért írtam meg ezt az interjúkötetet, a semmiből gyermekotthonokat, árvaházakat létrehozó lelkészekről, szerzetesekről. Úgy kezdődött, hogy egyszer Erdélyben egy néptáncfesztiválra menet Déván Böjte Csabáéknál szálltam meg, és ez meghatározó élmény lett az életemben, mondhatom, hogy sorsfordító. Azóta másképp látom a világot. A családban gyakran idézgetjük gondolatait: „Ki kell szeretni a jót a másikból. Nem lehet jóvá verni senkit…” Ő adott össze minket, a gyerekeket is ő keresztelte. Ha vele nem találkozom, talán tavaly október 23-án sem úgy cselekedtem volna, ahogy tettem.

– Elértünk a beszélgetés lényegéhez, tudniillik politikusokkal sohasem beszélgetek ebben a rovatban, önt számomra éppen az egy évvel ezelőtti megveretése emeli ki ebből a skatulyából. Elmondaná, mi történt pontosan?

– A tavalyi október 23-ból nem emlékszem semmire. Szerencsére szemtanúk elmondásából, és az általuk készített videóból össze lehet rakni a történteket. Elindultunk hazafelé, és már a Blaha Lujza térnél jártunk, amikor az édesanyám telefonált, hogy a Síp utcából mindenféle figyelmeztetés nélkül elkezdték lőni őket könnygázgránátokkal. Hazaküldtem a feleségemet a gyerekekkel, visszamentem, és amikor a szüleim elmondták, mi történt, annyira felháborodtam, hogy elhatároztam, beszélek a rendőrökkel. Oda is mentem, bekísértek a sorfalon belülre, beszéltem velük körülbelül másfél percig, majd leütöttek, és a földön fekve összevertek. Szemtanúk szerint mintegy tizenöt ütést kaptam, több helyen össze kellett varrni a fejem, és eltört a lapockám. Néhány perc múlva hátrakísértek, a Dohány utcában elengedtek, ahol aztán két biztonsági őr szedett össze, és hívott mentőt hozzám, ami nem tudott a rendőrök mögé jönni. A rendőrség mindenképpen meg akarja akadályozni az igazság kiderülését. Az országos rendőrfőkapitány a bizottsági meghallgatáson azt hazudta, hogy a rendőrök hívtak hozzám mentőket, aztán háromszor átküldtek az ügyészségre egy bejelentést, miszerint egy nő látta, hogy engem árpádsávos zászlót lengető tüntetők vertek meg. Mivel a rendőrsorfal mögött vertek, gondolhatták, ezt az utcáról nem is láthatta senki. A segítség fentről érkezett. A szemközti ház negyedik emeletén készült egy videó, amin látszom, és ami alapján be tudtak azonosítani egy rendőrt, aki rövid ujjas felszerelést viselt. A rendőrség a mai napig összezár, senki nem vall semmit, senki nem emlékszik semmire. Ez bűnpártolás. Az egyetlen hivatalos nyoma a velem történteknek egy rendőr jelentése, de ennek eredetijét, az iktatását a rendőrség nem hajlandó kiadni az ügyészségnek.

– Hogyan tehetik ezt meg?

– Ahol azonosító nélkül törvénytelenül vezényelnek ki rendőröket az utcára, ott ez is belefér.

– Még a végén az ügyészség a rendőrségi székházban kénytelen lesz házkutatást tartani. Lelkileg mennyire viselték meg a történtek?

– Egyáltalán nem, sőt inkább büszke vagyok arra, hogy meg mertem tenni azt, amit tennem kellett. Ugyanakkor ez nem bátorság volt, hiszen valószínűleg meg se fordult a fejemben, hogy országgyűlési képviselőként összevernek a rendőrök. Remélem, hasonló helyzetben újra így tennék, de az biztos, hogy körültekintőbben járnék el.

– Mit gondol most, egy év távlatából, mi vezethetett idáig?

– Az indulatok elszabadulása egyértelműen Gyurcsány Ferencnek, a kormányzásának, az őszödi beszédnek köszönhető. Sőt a rendőrség bizonyos lépéseit csak politikai megrendeléssel lehet magyarázni. Csak politikai támogatással vetethették le a rendőrök az azonosítót, ami után azt érezhették: mindent szabad. Ha a reggeli ígéretnek megfelelően visszaengedik a tüntetőket a Kossuth térre, akkor semmilyen összetűzés nem történt volna. Nem ez volt a cél! A rendőrség azokat, akikkel napközben többször összecsaptak, rányomták a Fidesz-gyűlés résztvevőire. Ezzel sikeresen kiterjesztették a konfliktust. Ekkora szakmai baklövést nyilván nem magától követett el a rendőrség. Épp ezért mondom, hogy nekem semmilyen elégtételt nem fog jelenteni, ha elkapják azt a közrendőrt, aki pechére épp engem vágott fejbe. Én azért küzdök, hogy kiderüljön az igazság lényege: ki döntött a Tv-székház átadásáról, az azonosítók levételéről, a Fidesz-megemlékezés megtámadásáról. Normális kormány és kormányfő esetén az egész elképzelhetetlen lett volna.