Világraszóló színházünnep

– A múlt héten vált ismertté, hogy a következő öt évben is ön vezeti a Nemzeti Színházat. Evidens volt, hogy a kétszer öt éves igazgatói ciklus után újra megméreti magát?

– Egyáltalán nem. Eredetileg úgy terveztem, hogy a Színházi Olimpia szépen lezárja majd ezt az elmúlt tíz évet. Ám úgy éreztem, hogy az elmúlt évtized építkezése után a mostani, nehezebb időkben nem volna elegáns elhagyni a hajót. Bárki jönne utánam, a jelen gazdasági helyzetben sokkal nehezebb dolga lenne.

– Ha visszatekint az elmúlt egy évtizedre, leszámítva a járvány és a háború okozta gazdasági nehézségeket, mennyire elégedett?

– A harmadik év végére állt fel az az öt lábon álló működési modell, amit elképzeltünk. Vagyis a Nemzeti Színház amellett, hogy remek társulattal és repertoárral bíró kőszínház, egyszerre befogadó és tájolószínházként is működik, a koronavírus előtt évente száznál is több előadást fogadtunk be, illetve valósítottunk meg évente. De mi vagyunk az ország legjelentősebb színházi fesztiváljának a szervezői is, illetve van két jól működő oktatási intézményünk is. Ha végigjárnánk a színház termeit, azt látnánk, hogy most is tele vannak diákokkal, akik itt próbálnak, itt vizsgáznak. Mindezek tehát megvalósultak. Aztán persze minden egyes lábnál lehetne árnyalni a képet, hogy mi az, ami még várat magára. Így ha a visszatekintek az elmúlt időszakra, legalább annyi hiányosságot, mint büszkeséget érzek. Vagyis bőven van még tennivaló, és izgat is a dolog.

– A Színházi Olimpiák történetében hazai kőszínház először Szentpétervárott szerepelt 2019-ben, mégpedig az ön által rendezett Rocco és fivérei című előadással. Mennyire voltak, illetve vannak jelen a magyar színházak a nemzetközi kulturális életben?

– A rendszerváltás környékén, elsősorban a Katona József Színház külföldi turnéinak köszönhetően jó híre volt a magyar színháznak. Aztán a helyzet hullámzóan alakult. Ugyanakkor mindig vannak olyan színházak és alkotók, akiknek sikerül megkapaszkodniuk. Mindenképpen ki kell emelnem a Kolozsvári Állami Magyar Színházat, amely folyamatos színvonalat tart, illetve az igazgatóját, Tompa Gábor rendezőt, aki az Európai Színházi Unió közelmúltban újraválasztott elnöke. Mindez azt mutatja, hogy elismernek ugyan nemzetközileg magyar színházi teljesítményeket, ám mégsem úgy, ahogyan azt szeretnénk: vagyis inkább személyiségeket, mint magát a magyar színházkultúrát. Rendezőink közül talán kettőt tudnék említeni, akik komolyabb európai színházakban is kapnak rendezési lehetőséget. Illetve ha sorra vesszük a nagy európai színházi fesztiválokat, azokon vagy alig szerepel magyar színház, vagy egyáltalán nem. A legnagyobb baj azonban, hogy egyelőre hiányzik az az új nemzedék, amelyik ezeket a falakat át tudná törni.

– Ha már a külföldi fesztiválokat említette: filmes berkekben szinte nyílt titok, ahhoz, hogy valaki ma Oscar-díjat kaphasson, komoly ideológiai elvárásokat kell teljesítenie. Igaz ez a színházi fesztiválokra is?

– Sajnos ugyanez a helyzet. Európában nagyon kevés a szabad hely. Amikor tavaly nálunk járt a Litván Nemzeti Színház, a színpadról üzentek, érzéketlenséggel vádoltak bennünket és személyesen Orbán Viktor miniszterelnököt. Amikor az előadás után megkérdeztem a művészeti vezetőjüket, hogy vajon én is ugyanígy elmondhatnám-e az ellenvéleményemet az ő színpadukon, zavarba jött. Ha nyugatra nézek, nemigen találok olyan nemzeti színházat, ahol az éppen menő európai trendekkel szembeni gondolataimat megfogalmazhatnám. Sajnos, ez kilúgozottá teszi ezeket a fesztiválokat. A Párizsban élő, román származású drámaíró, Matei Vișniec írt is egy cikket a négy-öt évvel ezelőtti avignoni fesztivál kapcsán, amelyben kitűnően megfogalmazza, hogy itt a vég. Annyira egygondolatúvá, ezáltal unalmassá és egysíkúvá vált az európai színház, hogy egyszerűen megöljük magunkat.

– A színházi trendek körülbelül ugyanazok, mint az aktuálpolitikaiak?

– Abszolút. A színház teljes egészében leköveti azokat a politikai trendeket, amelyek most Európában uralkodnak. Ráadásul ugyanolyan agresszívan nem tud elviselni más véleményt, más megközelítési módot, mint ahogyan a politikában is mindent irtanak, ami nem a központi vonalat erősíti.

– Ennek fényében még nagyobb teljesítmény és dicsőség, hogy idén mi rendezhetjük a Színházi Olimpiát, ami ráadásul a jubileumi tizedik.

– Pontosan. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a Színházi Olimpia szervezőbizottságában jelentős a keleti dominancia. Az alapító Theodorosz Terzo­pulosz görögként Németországban vált komoly és elismert rendezővé, de ő és az olimpia szervezőbizottságának olyan nagy öregei, mint a japán rendező, Szuzuki Tadasi vagy az orosz Valerij Fokin még egy kicsit másképp gondolkodnak a színházról, és komolyan hisznek a párbeszédben, abban, hogy hidakat kell építeni. Ők a művészet legnemesebb céljait szem előtt tartva dolgozták végig az életüket. Miután nyolcszor itt voltak a Madách Nemzetközi Színházi Találkozón, azaz a Mitemen, látták, hogy értő és érzékeny a közönség, profi a stáb, és legfőképpen azt, hogy ez egy szabad fesztivál, ahol nincsenek előirányzott gondolatok, amelyekben hinni kell, és nincsenek témák, amelyeknek okvetlenül meg kell jelenniük egy-egy előadásban. Ettől sokan zavarba is jönnek.

– A meghívott magyar színházak közül ennek ellenére például a budapesti Katona József Színház és az Örkény István Színház nemet mondott az olimpián való részvételre. Mi a helyzet a külföldi társulatokkal?

– Sokkal rosszabbra számítottam. Ehhez képest persze van néhány színház, amely visszamondta. Köztük például a Berliner Ensemble, akik kétszer is voltak nálunk, és nagyon jól érezték magukat. Az igazgatójukkal ölelkeztünk az előadás után, nagyokat beszélgettünk az irodámban, próbáltam érvelni neki. Elmondtam azt a klasszikus példát, hogy a perzsák és a görögök még a fegyvert is letették az olimpia idejére. Ám sajnos olyan mérhetetlen megfelelési kényszerben leledzenek, hogy csak sajnálni tudom őket. Ugyanakkor nagyon komoly ellentevékenységet is folytatnak, amiben magyar partnereik is vannak. Amikor a 2021-es őszi Mitemet szerveztük, a meghívott színházak két-három levelet is kaptak Berlinből, hogy ne jöjjenek. Vannak tehát ellenerők, de sokkal fontosabb, hogy a színházak 95 százaléka igent mondott a meghívásunkra.

– Hiányozni fognak az orosz színházak is…

– Mielőtt komoly dilemmát és lelkiismereti kérdést okozott volna az ő meg- vagy meg nem hívásuk, a szentpétervári Alekszandrinszkij Színház vezetője, a szervezőbizottság egyik legaktívabb tagja, Valerij Fokin szólt, hogy ne kockáztassuk az olimpia megvalósulását azzal, hogy esélyt adunk a nyugat-európai színházaknak a bojkottra. Nem beszélve arról, hogy esetleges provokációknak, atrocitásoknak tennénk ki az orosz művészeket. Nagyon bölcs dolog volt ez a részéről.

– Az Ukrán Nemzeti Színház ellenben két előadással is itt lesz. És ha már Ukrajna, akkor Kárpátalja és a Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház, amelynek művészei a háború kitörése óta önöknél próbálnak a Nemzeti Színházban. Vannak új előadásaik?

– A kijevi Ivan Franko Ukrán Nemzeti Színház visszajáró fellépő a Mitemen, tehát a mi érdeklődésünk az előadásaik iránt nem kampányjellegű. Örülünk, hogy a tragikus körülmények ellenére el tudnak jönni hozzánk. A beregszásziakkal két előadást hoztunk létre közösen, az egyik A helység kalapácsa, amellyel ma is a magyarlakta területeket járják, és ebből próbálják fenntartani magukat. A másik Gogoltól a Háztűznéző, amelyet kifejezetten azokra a színházi tagokra építettem, akik haza tudnak járni. Életigenlés, lenni akarás és „csakazértis” jellemzi ezt az előadást, amelynek néhány héttel ezelőtt volt a nagy sikerű bemutatója Kárpátalján.

– Amikor elkezdődött az olimpia szervezése, még nem volt Covid, és persze háború sem. Így a magyar kormány, illetve Orbán Viktor miniszterelnök hétmilliárd forintot ajánlott fel a lebonyolítására. Mennyire nyirbálta meg a gazdasági válság ezt a költségvetést, végül mennyiből tudnak gazdálkodni?

– Óriási dolog, hogy az olimpia szervezésében partner volt az egész magyar kormány, Orbán Viktor miniszterelnök pedig személyesen fogadta a szervezőbizottság tagjait. A felajánlott pénzből végül a háború okozta gazdasági nehézségek miatt négymilliárd forint maradt, amivel megpróbálunk felelősséggel gazdálkodni. De így is pazar olimpia lesz, hiszen 58 országból jön 400 társulat, 750 előadással. Ez lesz idén Európa legnagyobb színházi eseménye.

– Éppen ez, az olimpia rendelkezésre álló, kivételesen nagy összeg volt az Örkény István Színház távolmaradásának egyik indoka; az igazgató, Mácsai Pál ugyanis úgy fogalmazott, hogy ennek „egy részéből is hosszú távon lennének megoldhatók szakmánkban alapvető problémák – például a független színházak és társulatok helyzete”. Amelyek aránya nemzetközi összehasonlításában egyébként itthon indokolatlanul nagy. Minek köszönhető ez az aránytalanság?

– Romániában például hozzánk hasonlóan kőszínházi struktúra van, plusz van 10-15 alternatív színház, amelyek egyetlen fillér állami támogatást sem kapnak, sőt a pályázati pénzen elnyerhető támogatásuk is töredéke az itthoninak. De ugyanezt el tudom mondani Szlovákiáról, Csehországról és Lengyelországról is. Ami ma Magyarországon van, annak a torz törvénynek a következménye, amit Hiller István kultuszminisztersége idején fogadtak el. Önellentmondásos az egész. Vagy független vagyok, vagy nem. Az alternativitást meg végképp ne boncolgassuk. Évek óta biztatgatom a szféra képviselőit, hogy nagyon szívesen megnézem az előadásaikat, ha mutatnak öt olyan percet, ami az elmúlt harminc évben ne lett volna már valahol. Ráadásul a rendszer tele van kisebb-nagyobb hazugságokkal, átfedésekkel, de ezzel együtt persze ők is fontos részei a színházi struktúrának. Volt egy jól működő piramis: széles amatőrbázissal, majd félprofikkal, függetlenekkel, illetve a csúcsán a kőszínházakkal és a nemzeti státusú színházakkal. Ebben a piramisban volt egy egészséges mozgás lentről felfelé, hiszen friss gondolatokra mindig szükség van. Ám éppen a hilleri törvény miatt a rendszer a feje tetejére állt.

– És mi a helyzet a Színház- és Filmművészeti Egyetemen? Megnyugodtak a kedélyek?

– Bár még az elején vagyunk, már itt is vannak nagyon fontos áttörési pontok. Az egyik legfontosabb gond az volt, hogy az egyetem elszakadt a szakma nagy részétől, hiszen volt olyan osztály, amelynek végzősei közül senki nem szerződött le egyik kőszínházhoz sem. Úgy jöttek ki a diákok, hogy nem is nagyon akartak. Ez katasztrófa és megengedhetetlen. Mert egyszerűbb az alternatívnak nevezett világban létezni, és nyilvánvalóan sokkal munkásabb lét beállni egy kőszínházba, és szolgálni. De most, túl azon, hogy jobb körülmények között dolgozunk az egyetemen, kinyitottuk a kapukat, rengeteg műhelyet szerveztünk, és annyi jelentős külföldi színházi szakember fordult meg nálunk, amennyi évtizedekre visszamenőleg sem. Az a tény, hogy Tompa Gábor indított osztályt, az, hogy a Maribori Nemzeti Színház sztárrendezője, művészeti vezetője, Alekszandar Popovszki indít rendezőosztályt, és megszereztük az egyik legkomolyabb szakembert, a rendező Ilja Bocsarnyikovszt, remek visszaigazolás, és eredményeket fog hozni. Tartottam attól, hogy a Free SZFE-s bojkott miatt a nagy Madách-ünnepre sem lesznek partnerintézményeink. Ehhez képest 12 országból jönnek egyetemek, és részleteket fognak előadni Madách Imre csodálatos emberiségkölteményéből. Ezeket a színeket pedig majd összegyúrom, és lesz belőlük egy olyan Az ember tragédiája, ahol egyiptomi diákok játsszák az egyiptomi színt, görögök a görögöt, franciák a párizsit, míg a kanadaiak az eszkimót. Rettenetesen izgalmas, miközben ezzel is rögtön pozicionáljuk az egyetemet. Mert be lehet zárkózni, és hazudhatunk magunknak, sztárolhatjuk egymást, és kijelölhetünk saját rangsorokat, de az igazi az, ha folyamatosan megméretünk. Mert miközben védjük a saját értékeinket, harcolunk értük, és próbáljuk megőrizni az egyediségünket, mégiscsak így tudjuk elhelyezni magunkat az európai kulturális térképen. Vagyis ami izgalmas a világban, be kell engednünk, meg kell tanulnunk. Emellett a Madách-projekt sokat tehet azért, hogy kétszáz éve született költőnk nemzetközi ismertségén javíthassunk, mert ő nemcsak a magyar, hanem az egyetemes drámairodalomnak is jelentős alakja.

– A Tragédia mellett másik izgalmas előadása a Bánk bán lesz, amelyet immár hetedszer állít színpadra. Ezek szerint minden időben talál benne aktuális mondanivalót?

– Állandóan aktuális, mert a magyarságunkat érintő évezredes kérdések, sőt alapvető létkérdések vannak benne. Mert folyamatosan meg kell harcolnunk azért, hogy vagyunk és leszünk. De ezek a nagy szövegek, ideértve a Tragédiát és a Csongor és Tündét, azért is jók, mert az ember rajtuk keresztül egy kicsit önmagát is újrafogalmazza. Olyan világot élünk, ahol viszonylag gyakran kell újraterveznünk és új kapaszkodókat találnunk, megerősödnünk abban, hogy helyes úton járunk. Nyilván vannak olyan elemei az előadásnak, amelyeket átültetek egyikből a másikba, de rengeteg teljesen új gondolatot és ötletet is tartalmaz.

– A vidéki kulturális élet felpezsdítésére három éve indult a Déryné Program, nemrég tartottak is egy szakmai konferenciát, ahol beszámoltak az eddigi eredményekről. Mennyire elégedett?

– Pazar számaink vannak. A program évente mintegy három nagy kőszínháznyi teljesítményt mondhat magáénak mind előadás-, mind pedig nézőszámban. Vagyis szépen kinőtte magát, nagyon sok vidéki partnerünk van, akik visszahívnak, visszavárnak bennünket. Kis Domonkos Márk remekül kormányozza a Déryné hajóját, és időről időre újabb dimenziók nyílnak meg. Már külhoni területekben is gondolkodunk, de elindult a KultUp is, amelynek kitűzött célja, hogy a drámapedagógia eszközeivel, kulturális élményeken keresztül a diákokat a minőségi tartalomfogyasztás felé terelje.