A Kormányzó emléke

A magyar királyságnak történelme során – néhány kevéssé fontos és többnyire rövid ideig uralkodó személyt nem számítva – három kormányzója volt: Hunyadi János, Kossuth Lajos és Horthy Miklós. Hármójuk közül az első kettő egyértelműen és osztatlanul nemzeti hősként él a magyar történelmi tudatban, míg a harmadik, Horthy a legszélsőségesebb: a tisztelettől a gyűlöletig terjedő közmegítélés tárgya; utóbbi egyik példája, hogy még néhány évvel ezelőtt is meggyalázták egyik köztéri szobrát. Nem mindig volt ez így. Hivatalban töltött idejének végéig, tehát 1944-ig, amíg Magyarországon élt, a magyarok többsége szerette és tisztelte, bár voltak ellenzői is, de viszonylag kevesen, gyűlölködők pedig még kevesebben. Ez így is maradt azok körében, akik akkor, majd a háború után Nyugatra távoztak, zsidó honfitársaink többségét beleértve, szemben az itthoni hazug propagandával, amely szinte a háború vége utáni első percben megindult a kommunisták részéről, nácizmussal, fasizmussal, antiszemitizmussal és hasonlókkal vádolva Horthyt. Mindebből valójában semmi sem, sőt éppen az ellenkezője volt igaz, de vehemensen és sokáig vádolták, sőt bizonyos körökben vádolják ma is. Évtizedekig, a Kádár-rendszerben is tartott a hazudozás, a gyűlölködés, az agymosás, terjesztve a felnövekvő fiatal generációk körében a tudatlanságot és félretájékozottságot. Ennek érdekében semmilyen történelemhamisítástól nem riadtak vissza. Már akkor, a háború végétől kezdődően hazaárulóként, nemzetvesztőként emlegették Horthyt (aki döntően hozzájárult az ország területi és minden egyéb szempontból vett gyarapodásához.) Horthy teljes dehumanizálásával rendkívül sokat tettek az egységes nemzeti emlékezet általános fölszámolásáért.

Gyermekkoromban meglepetve szembesültem ezzel a propagandával, mert az ellenkezője volt mindannak, amit otthon a szüleimtől és a nagyszüleimtől hallottam és tanultam. Horthy neve és személye kirívó tárgya volt annak a tudat- és lélekrombolásnak, amelyet később kettős nevelésként emlegettek. Apám családi körben sokszor elmesélte, hogy első találkozása a kormányzóval nem volt kellemesnek mondható. Az 1930-as években történt, hogy egy vitézi avatóceremónián – melyen nagyapám I. világháborús hőstettének örököseként vett részt – fizikai sérülést szenvedett Horthytól. Nevének megfelelően a vitézzé fogadandók között a sor vége felé állt, és mire Horthy odáig ért, elfáradt. Így a protokollnak megfelelő vitézzé ütés – a gyakorlatban érintés – helyett apám vállára ejtette a nehéz kardot. Nagyobb baj nem történt, de nagyanyám sokáig borogatta az ütés helyét. Apám ennek ellenére egész életében a legnagyobb szeretettel, tisztelettel és elismeréssel beszélt a kormányzóról. Azt is kockáztatva, hogy mi, gyerekek elkotyogunk valamit az iskolában, ami állásvesztéssel vagy akár börtönnel is járhatott volna apámnak a Horthyt legjobban gyűlölő ötvenes években.

Évekkel később, 1957 februárjában, Horthy halálakor gyerekes nekrológféleséget írtam (életem egyik első írása volt), amit több példányban lemásoltam és kiragasztottam a házunkhoz közeli villanyoszlopokra. Nem tudtam, hogy a tűzzel játszom, és rosszabb esetben tönkretehettem volna az egész családot. De nem szóltam senkinek, hogy én írtam, csupán fölhívtam rá apám figyelmét, amikor másnap arrafelé jártunk… Apám figyelmesen elolvasta, nem szólt egy szót sem, és lehajtott fejjel továbbment. Jól tudta, hogy Horthyról csak rosszat szabad írni és mondani, vagy semmit. Erre én is rájöttem, és később sem szóltam sem neki, sem másnak.

Horthy életútja – egyszerűsítve és részben talán önkényesen – három részre osztható. Az elsőben tengerész, a másodikban kormányzó, a harmadikban emig­ráns. Itt most javarészt az első kettőről lesz szó.

1886-ban fejezi be tanulmányait a fiumei tengerészakadémián. Így 18 évesen hadapródként kerül az osztrák–magyar flottához. Hamarosan számos, gyakran veszélyes expedícióban vesz részt, és gyorsan halad a ranglétrán. 1900-ban első osztályú hadnagy, 1909-ben korvettkapitány. Még ugyanebben az évben Ferenc József saját szárnysegédjének nevezi ki a fiatal tisztet. Ezt az állást rövid megszakítással öt évig tölti be. Végig megmarad katonának, aki nem politizál, de közvetlen tanúja a nagypolitikának, amelyről itt sokat tanult. Az I. világháború kitörésekor azonnal kéri fölmentését, hogy visszatérhessen a haditengerészethez. Itt lett háborús hős. 1915-ben vette át a Novara gyorscirkáló irányítását, fedélzetén számos haditettet hajtott végre, melyek közül a legnagyobb és legfontosabb az otrantói csata volt. 1915. május 15-én itt, az Adria déli bejáratánál háromszoros túlerő ellen aratott győzelmet. A csatában maga is súlyosan megsebesült, de egészen eszmélete elvesztéséig folytatta a parancsnoklást, majd egy idő után magához tért, és fényes győzelemre vezette a csatát. A megsérült Novarát diadalmenetben vontatták be a Kotori-(Cattarói-)öbölbe, a flotta dél-adriai bázisára. Ez a győzelem osztatlan elismerést és széles körű ismertséget hozott Horthynak, aki az ellene harcoló hadihajók elsüllyesztése után a kor szellemének megfelelő lovagiasság nagyszerű példájaként a csata végén 35 ellenséges angol matrózt is kimentett a tengerből. 1918 elején már számos rangfokozatot átugorva admirális és az osztrák–magyar flotta főparancsnoka. Sajnos azonban nem sokáig. Az év végi összeomláskor neki kellett átadni a délszlávoknak a soha le nem győzött osztrák–magyar flottát.

Itthon zavaros és tragikus idők jártak. Tanácsköztársasággal, vörösterrorral, összeroppanással, román megszállással és Trianonnal. Közben Aradon, majd Szegeden szerveződött a nemzeti kormány. Horthyt fölkérték a még nem létező hadügyminisztérium vezetésére, ő pedig elfogadta, 1919 júniusában. Nagy erővel kezdte meg a hadsereg szervezését, másfél hónap múlva főparancsnok lett. Hadseregével kiszorította a vörösöket és az odáig előrenyomuló románokat a Dunántúlról. Ennek során zajlott a fehérterror, de nem ennek részeként, nem Horthy műve volt, mint ahogy utóbb teljesen igazságtalanul vádolták vele, és egyébként súlyosságában messze elmaradt a megelőző vörösterrorral szemben. A zavaros körülmények között ugyanis önálló különítmények garázdálkodtak, Horthy szándéka ellenére. Legalább egy esetben később börtönbe záratott egy tisztet, aki nem akadályozott meg egy törvénytelen kivégzést. Mindenütt igyekezett közbelépni, ahol törvénytelenséget és kihágást jelentettek neki.

Miután a Dunántúl felszabadult és a románok kiürítették Budapestet, 1919 novemberében Horthy a Nemzeti Hadsereg élén ünnepélyesen bevonult a fővárosba. Kedvenc fehér lován léptetett, útján végig hatalmas tömegek ujjongva fogadták és hősként ünnepelték. A Gellért szálló előtt megrendítő beszédet mondott, amelyben élesen elítélte a tanácsköztársaság bűneit és rombolását, de kifejezte a megbocsátás készségét is és „a nemzeti reményekben tündöklő Budapest újjáépítését”. Ez még azonban nem jelentette a Horthy-korszakot. Annak kezdete 1920 márciusára tehető, amikor Horthyt a Nemzetgyűlésben kormányzóvá választották, miután a másik két jelölt, József főherceg, valamint Apponyi Albert gróf visszamondta a jelöltséget. Horthy 141 szavazatból 131-et kapott, de gondolkodási időt kért és föltételeket fogalmazott meg. A később diktátort kiáltóknak: a diktátorokat általában nem választani szokták, azok pedig nem szoktak gondolkodási időt kérni és föltételeket szabni.

Rövid életű átmeneti kormányok után gróf Bethlen István lett a miniszterelnök, több mint egy évtizedre. Ez az évtized döntőnek bizonyult a Trianonban megcsonkított és pusztulásra ítélt ország föltámadásában. Gondoljuk meg: a háborúban a halottak száma több mint félmillió, a sebesülteké másfél, közel egymillió került fogságba, több százezren menekülnek az elszakított területekről az önmagát eltartani is alig képes csonka országba. A megmaradt területeket körbevették a kisantant ugrásra kész ellenséges államai… De Magyarország Bethlen irányításával és Horthy teljes támogatásával mégis talpra állt.

A harminc-egynéhány évvel ezelőtti rendszerváltás óta számos könyv és egyéb írás jelent meg a Horthy-rendszerről. Ezek már nem a notórius hazudozás, gyalázkodás vagy éppen az elhallgatás szellemében taglalják a korszakot és benne Horthy szerepét (ld. pl. Szalay Károly: A sátánizált Horthy, 2018 vagy Edgar von Schmidt-Pauli: Horthy Miklós, 2019). Mindez azonban még messze nem elég ahhoz, hogy ellensúlyozza a sok évtizedes kártevést, és helyrehozza a nyomában létrejött hamis tudatot a magyarság teljes körében, ezért még további munkára van szükség a jövőben. Itt és most nem kezdenék ebbe bele, illetve nem folytatnám terjedelmi okok miatt, de néhány makacsul tovább élő súlyos dezinformációról essen még néhány szó.

A fehérterrorról, főként ami Horthyt illeti, a korábbiakban már volt szó. Hasonló intenzitással merült föl az antiszemitizmus, illetve Horthy és a zsidóság viszonya. Az összes vádaskodással szemben Horthy amikor megtudta a vidéki deportálásokat, azonnal leállította őket, a pesti zsidókat pedig megmentette. Hitler éveken keresztül fokozódó nyomást gyakorolt rá, hogy csatlakozzon a nemzetközi méretű zsidótlanításhoz, ám ő ezzel szemben befogadta a hozzánk menekülő zsidókat, ily módon és a Führer egyéb követeléseinek megtagadásával Magyarország még a háborúban is évekig a béke szigete és a zsidóság menedékhelye maradt. Azután is, hogy Szlovákiától Romániáig szinte mindenki teljesítette a náci követeléseket. Amelyeknek Horthy végig ellenállt egészen 1944 októberéig, a németek inváziója és Szálasi hatalomátvételéig, akit Horthyék előzőleg csak náci nyomásra engedtek ki a szegedi Csillagbörtönből. Nincs itt helyünk még fölsorolni sem a ferdítéseket és hazudozásokat, legyen elég a legeklatánsabb közvetett cáfolatuk: Portugáliában a száműzetésben a Horthy család megélhetését elsősorban tehetős magyar zsidók biztosították.

Miklós fiának a Gestapo által történt elrablásakor, 1944. október 16-án írta alá Horthy a lemondását teljesen összetörve, miután nagyobbik fiát már korábban elvesztette a háborúban. Lemondása után a németek fegyveres kísérettel hurcolták Bajorországba. A győztes hatalmak nem állították bíróság elé a háború után, csupán tanúként hallgatták meg. Végül Estorilban, Portugáliában telepedett le megmaradt családtagjaival. Menye szerint sokáig bízott Magyarország feltámadásában. 1956 októberében látta a reményt utoljára felcsillanni. November 4-én, a szovjet betöréskor azonban végleg összetört, és hamarosan elvitte a halál, 1957. február 9-én. A rendszerváltozás után hazahozták a hamvait, és hatalmas tömeg jelenlétében újratemették szülővárosában, Kenderesen. Tíz évvel később újabb gyászünnepélyt tartottak a tiszteletére, ismét hatalmas tömeg részvételével. Mindezek ellenére is tovább él különböző körökben a hamisítás és a hamis tudat. Jó lenne ebben is végre rendet tenni.

A szerző nyugalmazott nagykövet