Fotó: T. Szántó György/Demokrata
Hirdetés

Pánczél Hegedűs János (PhD) történész. Nagyobb tanulmányokban, előadásokban, majd önálló kötetekben (Mindszenty 1956 – Szabadságharc, nem forradalom, 2015; Nem forradalom, hanem szabadságharc – Mindszenty József 1956-os helyzete és tevékenysége, 2022) kétszer is összegezte kutatásainak eredményeit Mindszenty József hercegprímás 1956-os szerepléséről. Másik kutatási területe a politikai filozófia, elsősorban Molnár Tamás filozófus munkássága, amelynek eredményeit szintén összefoglalta már kötetben.

– Ungváry Krisztián nemrég egy kontrollt vesztett, mentális problémákkal küzdő, antidemokratikus, szociálisan érzéketlen, szélsőjobboldali, kvázi nyilas- és nácikollaboráns főpap képét rajzolta meg egy Mindszenty Józsefet gyalázó cikkében, a „NER bíborosának” minősítve a neves főpapot. Megfelel ez a kép a valóságnak?

– Mindszenty, született Pehm József nagy formátumú egyházférfi volt, azon magyar főpapok egyike, akik az egész nemzethez szóltak, nem csak felekezetük híveihez. Több szempontból is megelőzte a korát. Amit képviselt, ahogyan élt, amit tett, a saját korán túlmutató értékeket ad a magyarságnak és a világ keresztényeinek. Személye történetileg meghatározott, de mégis egy adott koron átívelően szimbolikus. A vallásukhoz, magyarságukhoz, alkotmányos jogaikhoz, függetlenségükhöz ragaszkodókat képviselte, olyan erővel, hogy a szovjetizálás gőzhengerében is, 1948-ban összesen mintegy három és fél millió embert képes volt megmozgatni felekezettől függetlenül Magyarország védőszentje, a Boldogasszony évében. Hálátlan lenne az utókor, ha a teljesítmény, a hűség és az áldozat puszta tényét sem ismerné el bármennyi idő elteltével. Mindszenty jó szimbóluma egy olyan nemzeti ellenállásnak, amelynek nem a rombolás, hanem a helyreállítás a fontos. Következetesen, kompromisszumok nélkül vallott igazsága vízválasztó személlyé teszi, ahogyan Lénárd Ödön, legtovább raboskodó papunk is rámutatott. Sajnos akármennyi történészi munka jelent meg róla főleg a rendszerváltozás és még inkább az ezredforduló után, mégis a mai napig fontosabbak a vélekedések, az esetlenül megfogalmazott vélemények.

– Ungváry kétarcúsággal vádolja Mindszentyt a zsidók 1944-es deportálása kapcsán, azt sugallva, hogy legalábbis közömbös volt.

– A Mindszenty-kutatás legfontosabb művét megíró Balogh Margit tette a legtöbbet azért, hogy a bíboros-hercegprímás személyét tények alapján láthassuk. Ungváry Krisztián nem Mindszenty-kutató, ami nem baj, de az problémás, hogy csak két, másoktól vett történészi narratívát emel ki a témában, amelyek alapján prekoncepciózusan szubjektív minősítéseket ír le egy véleménycikkben, nem utolsósorban aktuálpolitikai összefüggésben. Még kellemetlenebb, hogy már publikált történelmi tényeket figyelmen kívül hagy. Ilyen a deportálások után meghirdetett úgynevezett veszprémi „nyilas mise” megtiltása is. Mindszentynek megyés püspökként a ferences rend templomában nem volt joghatósága, ezt megtiltani a ferences rend tartományfőnöke tudta volna, ezért Mindszenty hozzá fordult, a tartományfőnök pedig megrótta a házfőnököt, Pulyai Lambertet, aki később le is mondott, nehogy visszaszálljon az egyház fejére ez a cselekedete. Balogh Margit nagymonográfiájában azt is jelzi azonban, hogy a ferences rendházban mintegy félezer rászorulónak adtak menedéket, őket a házfőnök minden jel szerint meg akarta védeni a további zaklatástól azzal, hogy enged a nyilasok kérésének.

Korábban írtuk

– Mindszenty szemben állt a nemzetiszocializmussal?

– Határozottan. Az ilyen hazai mozgalmakat egészen korán, még zalaegerszegi plébánosként figyelemmel kísérte és harcolt ellenük. Ismert 1937-es sajtópere a nemzetiszocialista gróf Festetics Sándorral és harcos kiállása, amelyben Károlyi Mihály volt hadügyminisztereként is felelősségre vonta Festetics grófot, amiért nem tudott időben leszámolni Kun Bélával. Mindszenty a választások során is a nyilasok ellen foglalt állást, velük szemben a keresztényszocialistákat és a legitimistákat támogatta, a Volksbund ellenében pedig a Hűséggel a Hazához Mozgalmat. Ezzel összefüggésben, illetve a sikeres területi visszatérések kapcsán, félretéve korábbi averzióit, közelített Horthy Miklós kormányzó politikájához, leginkább gróf Teleki Pál miniszterelnöksége idején. A Magyar Élet Pártjában egy lendületes világnézeti tömegpártot remélt megvalósítani. A nemzetiszocializmus egyetlen ellenszerét egy offenzív kereszténység erejében látta. Azt is le kell szögezni, hogy Mindszenty volt a fő kezdeményezője, fogalmazója annak a memorandumnak, amelyet rajta kívül még boldog báró Apor Vilmos győri és Shvoy Lajos székesfehérvári püspökök, illetve Kelemen Krizosztom pannonhalmi bencés apát írt alá, és aminek az volt a lényege, hogy a Dunántúlt és a fővárost kíméljék meg a harcoktól. Mindszenty ezt személyesen adta át a nyilas miniszterelnök-helyettesnek, ami után Szálasi politikai ellenfelének tartotta. Le is tartóztatták, internálták és csak akkor szabadult, amikor az őrei elmenekültek a szovjetek elől. Mindszenty deportálás elleni fellépéseiről megemlékezett az akkori Zsidó Tanács elnöke is. A német megszállást eleve a nemzeti szuverenitás, a jogfolytonosság felszámolása felé tett lépésének tartotta. Ebben az időben született meg főpapi jelmondata is, a híres Pannonia Sacra, amivel istenfélő, szent Magyarországot jelölt ki célul, amelybe el kívánta vezetni híveit. Mindszenty megtagadta a Szálasira és a hungarista hatalomra leteendő esküt is. Memorandumot is szerkesztett Juramentum non, (vagyis Nincs eskü) – a forradalmat és az egyházat egyszerre szolgálni nem lehet címmel. Terjeszteni is akarta, de letartóztatták és internálták. Ebben XI. Piusz pápa 1937-es Mit brennender Sorge (Égető aggodalommal) kezdetű, a nácizmust elítélő enciklikájára hivatkozott a keresztény hit és a hungarizmus mint forradalmi rendszer összeegyeztethetetlenségét hangsúlyozva.

Fotó: Fortepan
Mindszenty József gyóntat az Eucharisztikus Világkongresszuson a Hősök terén 1938-ban

– Hová sorolható Mindszenty politikailag?

– Mindszenty politikai pozíciója specifikusan magyar reformkonzervatív, keresztényszocialista felfogás volt forradalomellenességgel, a magyar ellenforradalom támogatásával. Legitimizmusa a forradalmi rendszerek pusztításának tapasztalatán alapult. A törvényes magyar uralkodóház, a Habsburg–Lotaringiai-dinasztia iránti lojalitása a megkoronázott uralkodó, boldog IV. Károly személye és családjának tisztelete, illetve a jogfolytonosság jelentősége kapcsán alakult ki. Az apostoli magyar király vallásos, családcentrikus életét példaértékűnek tartotta, sírjánál szentmisét celebrált halála után, Ottó trónörökössel kapcsolatot tartott fenn, ahogyan Zita özvegy királynéval is. Egészen természetes, mégis reflexív módon fejlődött ki irredentizmusa is, amely erős hazafiságában gyökerezett. Vitathatatlan szerepe volt Muraköz visszatérésében. Ezek nem időszakos jelenségek, nem is politikai divatok voltak Mindszentynél, 1956 után is azt bizonygatta az amerikai elnöknek egy levelében, hogy Hitler egykori csatlósai, a románok jutalmat kaptak kommunista államként a szintén kommunistává tett Magyarország rovására. Természetesnek vette, hogy az igazságtalan párizsi döntések után elcsatolt területeket nem tekinti más országok részének, ezért emlegette például Felvidéket Észak-Magyarországként.

– Valóban mentális problémára vall, amint Ungváry fogalmaz, hogy Mindszenty nem ismerte el az 1946-os köztársaságot, majd lényegében az 1949-es népköztársaságot sem?

– Mindszenty József esztergomi érsekként hercegprímás is volt. E tisztség a harmadik legmagasabb közjogi méltóság volt, a király, illetve helyettese, a nádor távolléte, akadályoztatása esetén kvázi államfői jogkörökkel. Ebbéli közjogi állásából fakadóan megvétózta „a köztársaság behozatalát”, ahogy fogalmazott. Ezt később még egyszer, amikor azt az országgyűlés semmibe vette, meg is erősítette. Meggyőződése szerint „a köztársaság behozatalára” nem volt felhatalmazása a választóktól egyetlen politikai pártnak sem, erről maximum a nemzet dönthetett volna népszavazás útján. Az államformaváltás egyébként egyetlen párt programjában szerepelt csak, a szociáldemokratákéban. A királyság Mindszenty szemében a magyar alkotmányosság foglalata volt. „Sztálin nem lehet a magyar alkotmány forrása” – vallotta, utalva ezzel az 1949. évi XX. törvényre. A vétóban legfőbb motivációja nem ismert legitimizmusa volt, hanem az addigra beállt, a nemzeti szuverenitás szempontjából negatív politikai állapot, a megszállás, a szovjetizálás folyamata. A hercegprímási tisztség volt meggyőződése szerint a kibontakozás, a bizonyosság, a stabilitás útja a nemzet számára. Ezért azokat a létező közjogi méltóságokat tartotta legitimnek, amelyek a történeti alkotmányon alapszanak, ezek közül pedig kétségkívül a legmagasabb a hercegprímásé volt nemcsak 1945-ben, hanem 1956-ban is. 1956-ban elutasította néhány szabadságharcos arra irányuló kezdeményezését, hogy ő legyen a miniszterelnök. Hangsúlyozta közjogi funkcióját, amely pártok feletti, és inkább az államfői szinthez állt közelebb. E minőségében lépett fel 1956-ban is, tehát nem esztergomi érsekként lehetett volna jogköre kormányt kinevezni, szemben Ungváry csúsztatásával.

– Mindszenty 1956-os szerepéről szóló, Nem forradalom, hanem szabadságharc című kötetében részletesen kifejti a bíboros-hercegprímás akkori tevékenységét. Miért nem tartotta forradalomnak ’56-ot?

– Mindszenty elvetette a forradalmat, a forradalmi rendszereket, de a forradalmi módszereket is, legyen szó nemzeti­szo­cia­lizmusról vagy kommunizmusról. A forradalom szerinte az állam és nemzet alkotmányos rendjének erőszakos felforgatása. Erre nem eszmetörténeti narratíva szerint jött rá, hanem sokkal inkább gyakorlati alapon. Hiszen a XX. században minden magyarországi forradalmi rendszernek a rabja, üldözöttje volt, így az 1918-as népköztársaságnak, az 1919-es proletárdiktatúrának, a nyilas munkaállamnak, az 1946 utáni köztársaságnak, illetve folytatólagosan a kommunista diktatúra népköztársaságának is. Mindszenty nem gondolta, hogy a forradalmi rendszert el lehetne söpörni egy másik forradalommal, valószínűleg ezért nevezte kizárólag szabadságharcnak és nem forradalomnak 1956-ot. Ennek megfelelően helyreállítók voltak az akkori egyházkormányzati cselekedetei is, az Állami Egyházügyi Hivatal birtokbavétele, a békepapok felmentése, új kinevezések megadása, illetve egy csonka püspökkari konferencia összehívása. Emellett támogatta a fegyveres harcot, áldását küldte a felkelő magyarok fegyvereire. Később ENSZ-békefenntartók jelenlétét is hasznosnak tartotta volna a helyzet stabilizálására. Egyébként az ellenforradalom fogalma nem volt számára negatív, a szó eredeti értelmében maga is azt képviselte 1919-ben, és tisztelettel emlékezett meg a győztes magyar ellenforradalomról később is. De 1956 ilyen minősítését politikai célú fogalmi zsonglőrködésnek tartotta és elvetette, mert Kádárék és a szovjet intervenció platformjára helyezkedett volna. Elvi alapon sem tarthatta ellenforradalomnak 1956-ot, mivel az 1944 márciusában felfeslett jogfolytonosság és a kívánatos alkotmányos rend nem állt helyre.

– Kutatásai nyomán többször rejtett államfőjeként aposztrofálta Mindszentyt. Mit jelent ez?

– 1956-ban négy és fél nap nagyon kevés egy remélt kibontakozáshoz és helyreállításhoz. Mindszenty körül azok voltak, akik mást akartak, mint amit a Nagy Imre-adminisztráció képviselt az átmenetileg és instabil módon függetlenné vált országban. Hasonló forgatókönyv ez, mint ami a rendszerváltás elején volt érvényben, a reformkommunistáknak is örült az ország többsége, aztán elég gyorsan polarizálódott a politika és a közvélemény. Itthon a Mindszentyt támogatók sem vették figyelembe közjogi helyzetét, leginkább azért, mert nem ismerték fel szerepének közjogi megalapozottságát. Mindszenty erre tett kísérletet november 3-i rádiószózatában, felvillantva a közjogi méltóság szerepét, amely a XX. században sem ürült ki teljesen itthon, hiszen elődje is élt vele még a kormányzóság idején, és van rá görög példa, amikor ez a pozíció helyreállító szereppel bírt. De a körülmények miatt a lehetőség rejtve maradt a politikai áramlatok, események között.

– Volt érdemi támogatottsága Mindszentynek 1956-ban?

– Inkább egyre több ellensége lett, ott is, ahol nem várta. Az nem meglepő, hogy Nagy Imre a szélsőjobbhoz sorolta, és fontosnak tartotta a blokkolását, amivel Tildy Zoltánt bízta meg. Mindszenty egyébként együttműködő volt a Nagy Imre-adminisztrációval, de támogató nyilatkozatot nem tett, Tildy külön kérésére sem, egészen a szovjet intervencióig. Ekkortól azonban az utolsó Nagy-kormányt tartotta legitimnek, de csak a Kádáréval szemben. Mindszenty utólag meghaladható, de fontos kezdeti zászlónak, ugyanakkor egyértelműen nemzeti hősnek tartotta Nagy Imrét, akiről egy szentmiséjén is megemlékezett. Soha nem tudta meg, hogy a kommunista miniszterelnök egészen máshogyan vélekedett róla. Meglepőbb, hogy Bibó István, Németh László, Kéthly Anna egyaránt reakciós veszélyről beszélt vele kapcsolatban, de még a kereszténydemokrata Keresztes Sándor és Mihelics Vid sem lelkesedett a bukottnak tartott rendszer egyházbeli kártételeinek felszámolását sürgető november 3-i rádiószózatáért, pedig abban osztály nélküli társadalomról, szociális érdekek alapján igazságosan korlátozott magántulajdonról és demokratikus vívmányokról is beszélt.