Rólunk, első kézből

– Impozáns egyetemi pályafutás állt már ön mögött, amikor politikai porondra lépett. Miért váltott? Az egyetemi katedráról megkérdőjelezhetetlen igazságok kinyilatkoztatásával szerezhetett volna magának elismerést, nem kellene a frontvonalban harcolnia a nyugati média talpasaival.

– Nem vagyok kinyilatkoztató típus. Közéleti szerepvállalásom és az akadémiai pályám párhuzamosan haladt, nem álltak szemben egymással, nem volt az egyik alternatívája a másiknak. A rendszerváltoztatás hajnalán kezdtem el egyetemre járni, és azonnal belevetettem magam a diákéletbe, a diákönkormányzati munkába. A rendszerváltás tényleges kezdetekor pedig a debreceni közéletben is aktív voltam. Egyetemi és közéleti munkám mindvégig kiegészítette egymást. Még úgy is, hogy a 90-es évek nagy részében az akadémiai kötelezettségeim teljesítése állt a középpontban, a doktori disszertációmat írtam, a világot jártam. Amikor pedig 1998-ban Kósa Lajost Debrecen polgármesterévé választották, a helyi csapat tagja lettem. Igaz ugyanakkor, hogy a doktori kutatásom témája, a kora újkori, újkori közvélemény, nemzetközi kapcsolatrendszer gyakorlatilag lefedi a mostani hivatásomat. Sosem gondoltam volna, hogy az akadémiai tudás, amit Nyugat-Európának a Közép- és Kelet-Európához való viszonyáról gyűjtöttem, egyszer praktikus módon is hasznossá válik. Az elmúlt években testközelből tapasztalhattam meg azt a régiónk iránt tanúsított lenézést, ami már évszázadok óta jellemzi Nyugat-Európa hozzánk való viszonyát.

– Mi a konkrét feladata nemzetközi kommunikációért és kapcsolatokért felelős államtitkárként?

– Elsődlegesen az, hogy a külföldi közvéleménnyel és politikai szereplőkkel a lehető legegyszerűbben és leggyorsabban megértessem a magyar kormány politikai cselekvéseinek a mikéntjét és miértjét. Ez természetesen állandó tanulási folyamatot is jelent, hiszen az a politikai és technikai közeg, amelyben dolgozunk, folyamatosan változik. Ami állandó, az a kormányzati szándék, hogy az ok-okozati összefüggéseket érthetően közvetítsük a nemzetközi közvéleménynek. Ennek persze megvannak a különböző nyelvi feltételei: a magyar nyelv logikájában, struktúrájában és kifejezőképességében máshogy működik, mint a körülöttünk élő szláv, germán népek nyelvei, nem is beszélve az angolszász világról. Már önmagában az is kihívás, hogy nyelvileg úgy fejtsünk ki bonyolult témákat, hogy a félreértés kockázata nélkül magyarázzák el a valóságot.

– Mégis, időről időre úgy tűnik, hogy az unió bürokratái, politikusai valamiért nem értik a magyar álláspontot. Mi megy félre?

– Az üzenet félresiklásának több oka is lehet. Büszkén mondhatom, hogy miközben mi magunk is folyamatosan tanuljuk, miképpen tudjuk a leghatékonyabban elérni kommunikációs céljainkat, a feladatunkat mindig maximálisan teljesítjük. Ahogy haladunk előre, a munkát egyre többen, egyre intenzívebben, egyre mélyebben és egyre hatékonyabban végezzük. A kommunikáció sikere azonban sok esetben a befogadón is múlik. Kérdés, hogy a másik fél meg akarja-e érteni, amit mi mondunk, megvannak-e a megfelelő kontextuális ismeretei, illetve hogy valóban meg akarja-e ismerni a magyarországi valóságot. Elengedhetetlen ugyanis, hogy vitapartnereinkben őszinte szándék legyen arra, hogy megértsék a magyar álláspontot, és hogy kíváncsiak legyenek a magyarok véleményére. Amikor tehát valaki azt érzékeli, hogy nem érnek célba a magyar kormány üzenetei, az általában azzal magyarázható, hogy a velünk szemben állók teljesen más perspektívából látják a dolgokat, más mátrixban gondolkodnak. Talán a megértés képessége is hiányzik sokakból.

– A nyugati média Magyarországgal szembeni elfogultsága közismert. Egyáltalán nincs meg bennük az igény arra, hogy tárgyilagosan foglalkozzanak a magyar ügyekkel?

– Én azt látom, hogy Nyugat-Európában a sajtó monolit és teljességgel elfogult. Üdítő kivétel azon kevés orgánum, amelyek részéről a különböző perspektívák bemutatásának, illetve megértésének az igénye felmerül. A helyzet valójában még annál is rosszabb, mint ahogy az kívülről érzékelhető. Nem pusztán azért, mert ideológiailag motivált közeggel állunk szemben, hanem mert mára a média egy tudatosan használt politikai fegyverré vált egyesek kezében. Ha megnézi az ember a brit, a német, részben a francia vagy a németalföldi sajtót, azt látja, hogy ma már a média tematizálja a politikai menetrendet. Nyugat-Európában a politikum képtelen az autonómiáját, mozgásterét, előkészítő és döntéshozó képességét megőrizni a folyamatos sajtónyomás alatt. Ez pedig önmagában kérdéseket vet fel a demokrácia valós működését illetően. A média eközben a „nép hangjaként” arra hivatkozik, hogy valójában a közvélemény helyezi nyomás alá rajta keresztül a politikusait. Ezt előszeretettel hangoztatják a sajtószabadság nevében. Amikor mi a dollárbaloldal mellett dollármédiáról beszélünk, akkor éppen arra mutatunk rá, hogy bizonyos sajtótermékek azokat a perspektívákat jelenítik meg, amelyeket a finanszírozóik akarnak. Bizonyos témákban, bizonyos területeken a sajtó már politikacsinálóként lép fel, úgy formálja a döntési helyzeteket, hogy abban a demokratikus vetületnek nyoma sincs. A magyar kormány ezzel szemben éppen arra törekszik, hogy a politikai döntés autonómiáját, a népakarat politikai képviselőkön keresztül történő érvényesülését lehetővé tegye. Az országgyűlésen keresztül megjelenő népakaratot a kormányzati cselekvés önállóságában meg tudja tartani.

– Van olyan fősodorbeli média nyugaton, amelyik kevésbé elfogultan viszonyul a magyar kormányhoz?

– Szubjektív tapasztalatom az, hogy nagyon kevés. Ez az egész nyugati média­közeg számára probléma. Régen a hírügynökségi munka azt jelentette, hogy az elfogulatlanságra törekvő szerkesztőség átszínezés nélkül közvetíttette a megszólaló mondandóját. Személyesen is tapasztalom, hogyan tolódik el a mértékadó, nagy nemzetközi hírügynökségek munkája olyan elfogult, eleve tematizáló, már a kérdésekben is állásfoglalást sugalló irányba, amelynek eredményeként már nem beszélhetünk függetlenségről. A sajtóorgánumok nagyobb részére ez fokozottan jellemző. Már abból tudni lehet, mire számíthatunk az adott újságírótól, ahogyan felteszi a kérdéseket. Ezzel együtt sem a magyar miniszterelnököt, sem a kormánytagokat sem zavarja, ha kritikus kérdéseket kapnak a sajtótól. Rendre választ is adnak a legkényesebbnek gondolt kérdésekre is. Én magam kifejezetten szeretem az olyan közeget, amelyikben éles a kontraszt. Ha kemény, csipkelődő, ne adj’ Isten ellenséges kérdéseket kapok, azt mindig inkább lehetőségként, semmint problémaként értékelem. Ha hagyják az embert szóhoz jutni, akkor az ilyen helyzetben legalább markánsan el tudja mondani az álláspontját.

– A kormány nemzetközi hangjaként mit tud kezdeni a nyugati sajtó ellenséges hozzáállásával azon túl, hogy felveszi a kesztyűt?

– Először is tudomásul kell venni a valóságot. Naivitás azt feltételezni, hogy a kimondottan politikai programokat szolgáló orgánumok majd meghatódnak a logikus érveléstől, és igazságosan kezdenek el működni. A legnagyobb probléma pont az, hogy hiába ül le az ember értelmesen elbeszélgetni egy újságíróval, ha maga a médiamunkás vagy később a szerkesztőség valami egészen mást hoz ki az elhangzottakból, kiforgatva azok kon­textusát. Ezzel meg kell tanulni együtt élni, meg kell teremteni azokat a csatornákat, amelyeken keresztül közvetlenül tudunk szólni a nyugati közvéleményhez. Erre kiválóan alkalmas a közösségi média, azon belül a Twitter és a Facebook. Személyes Twitter-fiókom, a The Bold Truth About Hungary podcast, az About Hungary blog mind ezt a célt szolgálja. Megteremtettük annak a feltételét, hogy ha egy külföldi a magyar álláspontra kíváncsi, akkor első kézből informálódhat.

– Ezeken a csatornákon keresztül el lehet jutni a nyugati közvéleményhez?

– A politikai kommunikációnak is kihívást jelent, hogy az emberek fókuszideje szélsőségesen lerövidült. A többségnek már csak a rövid, intenzív üzenetek és információk ragadják meg a figyelmét. Nemcsak arról van szó, hogy olvasnak-e az emberek hosszabb, összefüggő szövegeket, könyveket, tanulmányokat, hanem arról is, hogy az eléjük kerülő tartalmas anyagokat hogyan tudják értelmezni. Ma már rövid és tömör üzenetekkel kell operálni, ami a sajtótájékoztatókon és a Twitteren is kihívás. Eközben persze az alapos és részletes magyarázatoknak is felületet kell adni. A blogomon ezért hosszabb, egy-másfél-két oldalas írások jelennek meg, amelyek a döntések lényegét és motivációit tárják fel. A podcast ennél is picit mélyebbre megy, hiszen 20-40 percben, egy órában mutatja be a dolgok hátterét azok számára, akik valóban meg akarják érteni, hogy pontosan mi és miért történik Magyarországon. A pénzügyminiszterrel vagy a honvédelmi miniszterrel folytatott beszélgetések például kontextust adnak ahhoz, amit az emberek hetente, naponta rövid, célzott üzenetekben hallanak.

– A legellenségesebb nyugati cikkek alatt is gyakran előfordul, hogy a kommentelők védelmükbe veszik Magyarországot. Ezek szerint az átlagembernél célba ér a magyar üzenet?

– Meggyőződésem, hogy annak a munkának, amit az elmúlt 13 évben végeztünk, van hatása. Hogy lehet ezt lemérni? Nem mindig közvetlenül és számszerűen; lehet olvasgatni a kommenteket, ami alapján kialakulhat az embernek egy benyomása arról, hogy miként vélekednek nyugaton a kormány egy-egy döntéséről. Arra, hogy nem marad észrevétlen a magyar álláspont, tudok egy kiváló példát mondani: a Századvég felmérést készített az ukrajnai háború megítéléséről, amelynek az elmúlt hetekben megismerhettük néhány elemét. Ebből kiderül, hogy amennyiben elfogulatlanul vannak feltéve a kérdések, és célzottan kérdeznek rá szankciókra, katonai részvételre, akkor a nyugat-európaiak többségének a véleménye majdnem teljesen megegyezik azzal, amit Magyarország képvisel. Európa nem háborúbarát, elutasítja a szankciókat, és elutasítja a katonai szerepvállalást is. És igen, sokaknak feltűnik, hogy Európában van egy kormány, amelyik az ő véleményüket képviseli.

– A tapasztalat azt mutatja, hogy a fősodrú média vagy elhallgatja, vagy botrányt csinál a kormány mindenkori álláspontja kapcsán. Mire számítsunk ezután?

– Az elhallgatás általában jobb módszer a számukra, mert amikor botrányt csináltak a magyar álláspontból, mint ahogy tették például a migrációval kapcsolatban, akkor arról bizonyosodhattak meg, hogy a nyugat-európai közvélemény döntő többsége pontosan ugyanúgy gondolja, ahogy a magyarok. A britek kiváló példát jelentenek ebből a szempontból. Sokáig a befogadó ország vezetőjének szerepében tetszelgett a kormányuk, ma viszont már olyan szabályokat alkotnak, amelyek teljes egészében megfelelnek a magyar álláspontnak. 2023-ban elfogadják azt, amit mi már nyolc éve mondunk: aki illegálisan érkezik Európába, annak nincs rá alapja, hogy menedékjogot kérjen, a külső határokat pedig meg kell védeni. Azzal tehát, hogy botrányt csinálnak a magyar álláspont körül, szándékaikkal ellentétes hatást érnek el. A gyermekvédelemmel, családpolitikával, LMBTQ-üggyel kapcsolatban is hasonlóan jártak. Ezért egy ideje az elhallgatás vált a legkedveltebb eszközüké. Egyszerűen nem adnak hírt a magyar kormány álláspontjáról, nehogy valakinek szöget üssön a fejébe, hogy van egy másik perspektívájú, de értelmes vélemény is.