Fotó: shutterstock.com, illusztráció
Hirdetés

Ahogy az évek teltek, egyre érzékenyebbé és elfogadóbbá vált. Ma már hajszálpontosan átérez minden örömteli vagy szomorú lelki rezdülést, amint rajtunk, középkorúvá érett gyerekein játszik az élet. Korábban is láttunk már nyugtalanságot a szemében a végtelen világ egyre növekvő lármája miatt. Mostani szorongása azonban ezzel éppen ellentétesen, a dermedt csöndből fakad, amellyé a körülöttünk levő zsivaj az elmúlt hetekben átalakult.

Nemrég még szabadon kószáltunk együtt a városban, a piacon gyümölcsöt válogatva, a gyógyfürdőben pihenve vagy éppen egy Duna-parti séta közben osztva meg egymással titkainkat. A közös programok egy ideje elmaradoznak, ezért is lélekmelengető, ha messziről integetve közeledik a parkon át, piros biciklijét kormányozva.

Ritkán említi, de látom, mennyire megviselik azok a szüntelenül hangoztatott intelmek, hogy életkora folytán különösen veszélyeztetett, és kivételes védelemre szorul. Kimondatlanul is tudom, noha maga is biztonságra vágyik, továbbra is ő szeretne a védelmező lenni.

Korábban írtuk

Nekünk, fiatalabbaknak is jólesne most a szülői gondoskodás, mert nehéz ép ésszel felfognunk, ami történik, most mégis rajtunk a sor, hogy biztassuk és nyugtassuk őket, akik évtizedekig óvtak és támogattak bennünket.

Igen, a Föld most joggal szomorú, de a finom, meleg tavaszi napsütésben már éledezik és helyet követel magának a fáradhatatlanul megújuló és újabb esélyeket kínáló természet. Mézillatú hársfák bontják virágaikat, a zöldellő szántóföldekre lassan élet költözik, és nem tévesztik el az úti célt a távoli vidékekről hazaköltöző fészekrakók sem. A városokban ugyan zömében csönd van, de hiszünk benne, az élet új erőre kap, és végül könyörtelenül megbillenti a gyilkos kór koronáját.

Addig is gondoljunk szeretettel az édesanyákra, akik gyermekeikkel otthon tanulnak, magatehetetlen beteget ápolnak, utódaik jövőjéért aggódnak, dolgozni járnak, vagy éppen bizonytalan időre elveszítették munkájukat. Ne feledkezzünk meg azokról se, akik otthontalanok, vagy idősek otthonában, magányosan várnak egy-egy lelkesítő szóra az őket ápolóktól. De legfőképpen a kórházakban lábadozókat biztassuk, akik megküzdve betegségeikkel abban reménykednek, hamarosan újra magukhoz ölelhetik lányaikat, fiaikat, unokáikat. És emlékezzünk azokra is, akik mindezt már nem tehetik meg…

Mi mást kívánhatnánk nekik, az édesanyáknak és a világnak, mint amit Kányádi Sándor Kelj föl, nap című anyák napi versében üzen:

„Ébredj, sugaras nap, / kelj föl, aranyos nap: / hóvirág, ibolya / mutatkoznak.

Zsendülő határra, / rügyezgető ágra, / süss fel, aranyos nap, / a világra.

Kelj föl, aranyos nap, / ragyogj, sugaras nap, / édesanyám arcát / simogassad.”

Isten éltesse az édesanyákat!