Szankciók, szövetség és demokrácia

– Nem fázik?

– Nem. Van fűtés a teremben.

– Ezek szerint Magyarország helyesen járt el, amikor kiharcolta az orosz olaj- és gázimport mentességét?

– Ez a döntés komoly kompromisszumok eredménye, amelyek súlyosságát kizárólag a politikai vezetés tudja mérlegelni. De egy biztos: az uniós tagállamok vezetőinek egyensúlyt kell teremteniük két szempont között. Meg kell őrizni országuk gazdasági és társadalmi jólétét, illetve szolidaritást vállalni Európával az uniós szabályoknak, törvényeknek megfelelően. Utóbbinál fel kell ismerniük, hogy lesznek rövid távú költségek, de ezek hosszú távú előnyökké alakulnak át. Persze ennek a két feladatnak az összehangolása rendkívül nehéz, az uniós kormányok a legtöbbször ebbe buknak bele.

– Tehát az első szempont alapján igaza van Magyarországnak abban, hogy hibásak a szankciók?

– Mivel minden nemzetnek a saját érdekeit kell szem előtt tartania, ezért a maga szempontjából igaza van. Magyarországnak sokféle érdeke van, közös bennük, hogy az állampolgárai jólétét kívánják biztosítani. Szóval érthető ugyan, hogy Magyarország nem támogat bizonyos szankciókat Oroszországgal szemben, de figyelembe kell vennie a szolidaritási és a nyugati szövetségi szempontokat is. Magyarország ugyanis az Egyesült Államok szerződéses szövetségese, és a NATO-csatlakozás első hullámának a részese volt. A nagyhatalom pedig nagyon komolyan veszi szerződéses szövetségeit, és elvárja, hogy partnerei is ezt tegyék.

– Ám az, hogy hazánk nem szankciópárti, csekély jelentőségű Európára nézve.

– Ez így van, Magyarország kis nemzetgazdasággal bír egy nagyon nagy uniós gazdaságban, és egyes szankciók esetében valószínűleg nem számít a támogatásának hiánya. Ha viszont az Egyesült Államok, az EU és partnerei által betiltott pénzügyi tranzakciók csatornájává válik, akkor az nagy változást jelent az európai gazdaságra nézve. Ugyanez vonatkozik a tiltott műszaki cikkek kereskedelmére, különösen a fejlett technológiára.

– Az Európai Bizottság újabb szankciós csomagot javasol, hogy kibővítsék az Oroszországba nem exportálható termékek – fegyverek, vegyszerek és repülőgépek – listáját. Mi a véleménye erről és az eddigi szankciókról?

– Bár nehéz eldönteni, hogy mire lehet szükség, könnyebb megítélni, hogy idővel minek lehet a legnagyobb hatása. A február 24-én Oroszországgal szemben bevezetett műszaki exporttiltások valószínűleg hosszú távon a legnagyobb negatív hatást fejtik ki. Rövidebb időn belül a pénzügyi szankciók már megnehezítették Oroszország kereskedelmét, valamint nagy nehézséget okoztak egyes ágazatoknak, például a járműgyártásnak. Az olajbevételek sokat segítettek Oroszországnak, de ez valószínűleg nem marad így, az olajárak ugyanis középtávon feltehetőleg csökkennek majd. A most bejelentett szankciók pedig tovább fokozzák az oroszországi gazdasági problémákat. Az orosz gazdasági vezetés, például a Bank Rossii, az orosz központi bank nagyon őszinte volt a szankciók következményeivel kapcsolatban, és ezek többnyire negatívak voltak. A nagy kérdés az, hogy hatással lesznek-e Oroszország hadviselési képességére. Ez attól függ, hogy Vlagyi­mir Putyin és kormánya hogyan dönt a szűkös költségvetési források elosztásáról. Egyelőre úgy tűnik, vannak tartalékaik, amelyekből kifizethetik a háborús erőfeszítéseket, de a költségvetési feszültséget is kezdik megtapasztalni.

– Ám nem oly mértékben, mint az európai gazdaság, amelyet a szankciók már most jelentősen megterhelnek. Meddig tartható fenn így ez az állapot?

– Jogos a felvetés, senki nem tudja rá a választ. Az a képesség, hogy egy nemzetgazdaság átvészeli-e a gazdasági nehézségeket, részben a politikai vezetéstől függ. Az is nagy kérdés, hogy az emberek milyen mértékben hajlandók áldozatot hozni egy bizonyos ügyért, és milyen mértékben hiszik el, hogy áldozataik ezt valóban előmozdítják. Lehetünk szkeptikusak az Európai Unióval szemben, és nyilvánvaló, hogy követ is el hibákat, de az EU közös cselekvési és egységmegtartó képessége általában felfelé ível. Megjegyezném, hogy a gazdaság mindig alkalmazkodik. Ami ma nehéz, az holnap kevésbé lesz nehéz, mivel új beszerzési forrásokat találnak, vagy módosítják a termelési folyamatokat, vagy új piacok jönnek létre. Ezt újra és újra látjuk, például az 1979–81-es olajválság során, amelyet néhány évvel később az olajár összeomlása követett. A nagy kérdés az, hogy meddig tart ez a kiigazítás.

– Részben ezeknek a szankcióknak a hatására megemelkedett a gáz és az áram ára. Honnan lehet pótolni az Északi Áramlat-1 vezeték gázát?

– Ezt a gázt nem lehet azonnal pótolni, de középtávon, például 1-5 év alatt meg lehet tenni a szükséges intézkedéseket. A jövőre nézve vannak alternatív készletek. Ezek közé tartozik a Kaszpi-tengeri, a kelet-mediterrán, az afrikai és a cseppfolyósított gáz (LNG), valamint többféle megújuló és nukleáris energia. A gázellátás növelése új vezetékek kiépítésével és új gázmezők bővítésére irányuló beruházásokkal járhat. A zöldforrások hosszabb távon fontosak lesznek, de a jelenleg meglévő és megbízható energiafajták kihasználása segít az európai lakosság terheinek enyhítésében és az európai gazdasági teljesítmény szinten tartásában.

– Az energiaválság súlyosan gyengítette a német gazdaságot. Elképzelhető, hogy leállnak bizonyos iparágak idén télen Németországban?

– A német gazdaság stressz alatt van ugyan, de szinte lehetetlennek tartom, hogy leálljon. Két éve Németország a világ negyedik legnagyobb gazdasága volt a nominális GDP-t tekintve, a Világbank World Development Indicators adatbázisa szerint az EU gazdaságának negyedét és a globális gazdaság 4,5 százalékát adta. Németország megengedheti magának, hogy támogatást nyújtson gazdasága fenntartására. Előfordulhat, hogy bizonyos iparágakat erősebben érint a válság. Ebben az esetben a német kormánynak meg kell határoznia, hogy aktívan elosztja-e az erőforrásokat a működés biztosítására. Ez persze azzal is járhat, hogy egyes iparágak jelentős visszaesést tapasztalnak majd, de az még nem leállás.

– Az azért mégiscsak árulkodó, hogy Németország újraindítja szénerőműveinek egy részét Olaszországhoz, Hollandiához és Görögországhoz hasonlóan, akadályozva ezzel az uniós klímacélok elérését. Teljesíthető-e a kitűzött klímacél egyéb alternatív forrásokkal?

– Általánosságban és világszerte nagyon nehéz lesz a kitűzött éghajlati célok teljesítése. Ez globális probléma. Kína és India jelentős mértékben hozzájárul a szén-dioxid-kibocsátáshoz, és nem valószínű, hogy gyorsan csökkentené, sok fejlődő ország pedig gazdasági növekedést szeretne látni, és kénytelen szénhidrogéneket használni. Az éghajlati célok érdekében a lakosság támogatására is szükség van, például a szennyező elemek kevésbé szennyező formákkal való helyettesítésében. Leginkább a technológiai fejlesztés garantálná a szén-dioxid szintjének csökkentését, gondolok az atomenergiára, a hidrogénre, a szél-, a napenergiára és az akkumulátorokra.

– Mennyire tartósítják ezek az alternatív források a magas energiaárakat, amelyek következtében sok kisvállalkozás felszámolja üzletmenetét?

– A szénhidrogének kiváltása sokkal tovább tart, mint amennyit a legoptimistább zöld tervek hangoztatnak. A BP Review of World Energy adatai szerint 2021-ben az olaj, a földgáz és a szén a világ primerenergia-felhasználásának 82 százalékát tette ki. Tekintettel az alternatív energia költség- és technológiai akadályaira, a nemzeti vezetők nem fogják arra kérni majd lakosságukat, hogy viseljék ezeket a költségeket.

– Az uniós állampolgárok mindenesetre unják a brüsszeli lózungokat, legalábbis erre utal a jobboldali fordulat Olaszországban és Svédországban. Lesz-e hatásuk az Európai Unió politikai irányvonalára?

– Nem mernék tippelni. Ugyanakkor leszögezném: ezek mind demokratikus országok, olyan emberekkel, akik hisznek a demokráciában. Ha pedig hiszünk a demokráciában, akkor bíznunk kell abban, hogy az emberek megalapozott döntéseket hoznak arról, hogy mi a legjobb saját maguknak és országuknak. Ezeket akkor is el kell fogadnia minden uniós vezetőnek, ha ellentétes elképzeléseket vall Európa jövőjéről.