Szőts István magyarsága
A nemzetközi mezőnyben is kiemelkedő rendező, Szőts István így írt gyökereiről: „Erdély adott ihletet, hogy kivigyem a filmet a festett díszletek világából a természetbe.” Első filmjét, a fesztiválgyőztes Emberek a havason forgatását saját kockázatra és kölcsönből kezdte, a lehető legminimálisabb stábbal mászva meg a hatalmas hegyeket. Nem a karriervágy adta kezébe a filmfelvevőt, hanem az igazság megörökítéséé.
Szőts István oly korban élt, amikor az egész világ fölbolydult, és minden téren útvesztés következett be; a társadalom szerkezetében, a gazdasági életben, a kultúra értékeit tekintve. A filmművészet terén a világban már megmozdult valami, szárnyát bontogatta az olasz neorealizmus, de minden nyugat-európai kezdeményezésből, próbálkozásból hiányzott a lélek.
Szőts István 1912. június 30-án született a Hunyad megyei Szentgyörgyvályán, ahol köztudottan békességben megférnek egymással magyarok, románok, cigányok; maga a falu már az Árpád-korban megvolt. A jómódú család támogatott mindenféle nációt, amelyet arra vetett a sors. Nevelésében a bibliai normákat tekintették alapnak, erre rétegződött rá a sokféle kultúra. Az idillien szép életet szülei válása törte meg, ezután édesapjával Magyarországon telepedtek le. Katonatiszt apja a Ludovika Akadémiára orientálta, majd 1933–35 között Iványi-Grünwald Béla és Aba-Novák Vilmos tanítványa lett, 1939-től pedig a Hunnia Filmgyár gyakornoka.
Szőts István új utat mutatott a magyar filmkészítésnek, amikor a díszletek világából kimozdította a forgatásokat a való életbe, a természetbe. Nyirő József alkotásaiból született meg első játékfilmje, Emberek a havason címmel, ami 1942-ben a Velencei Filmfesztiválon díjat nyert. A filmben Szőts faluja lakóit, szomszédjait formázta meg hitükkel, hagyományaikkal, naivságukkal, a havasi emberek saját törvényeivel. Azok közül választott szereplőket, akik akár ott élhettek volna a fenyőerdők favágói között, és minden manír nélkül játszottak.
Mi a különös, mi az új Szőts István alkotásaiban? A népi hagyománynak, az emberek mindennapi életének, a spirituális létnek, a magyar életérzésnek, a magyarság befogadó természetének, indulatos karakterének őszinte ábrázolása. Csodálatos jelenete a filmnek, amikor a főhős hargitai favágó újszülött kisfiát bemutatja a fenyőknek, az állatoknak, hogy fogadják be, vigyázzanak rá. A tanulatlan, jóhiszemű, a Babba Mária segítségében bízó, gyermekded lelkületű ember nagyot csalódik: nem társaiban, nem az égiekben, nem családjában; a havasok törvényeit megszegő, gonosz emberekben. Az igazságot maga osztja, amit a többi favágó is helyesel. Így marad tisztán a saját törvényeit követő gyilkos, bár Szőts érthető módon nem menti föl.
A csángók nyelvén a „babba” szépet jelent, Mária pedig nekik is Jézus anyja. A Babba Mária tehát annyit jelent, mint Szép Szűz Mária. Csutak Gergely székely favágó Csíksomlyóra, a Babbához, vagyis a Szép Szűz Máriához vitte háromszemélyes körmenetben beteg feleségét. Szőts István a maga teljességében ábrázolta a havason élő székelyek hitvilágát. A Rákosi-féle kultúrpolitika mély katolicizmussal, hamis népiességgel vádolta. A Móra Ferenc regényéből készült Ének a búzamezőkről filmjét Rákosi is megnézte, és a hagyományos Márk-napi búzaszentelés jeleneténél kiment; a filmet betiltották. Utolsó filmjével, amit 1957-ben Jókai Mór kisregényéből Melyiket a kilenc közül? címmel forgatott, ismét nyert Velencében. Elismerése színhelyéről már nem tért haza, Bécsben telepedett le. Gróf Batthyány Lajossal, az aradi tizenhárommal, a Hunyadi-dinasztiával, Kőrösi Csoma Sándorral, Rózsa Sándorral filmterveiben foglalkozott.
A 70-es évek végétől egyre több idő töltött itthon. Történelmi filmet tervezett a szerencsétlen sorsú Habsburg István nádorról. A budai Vár nádori temetkezőhelyén Kiszely István antropológus vezetésével végeztek tudományos vizsgálatokat, és István nádor tetemén olyan sérüléseket találtak, ami megmagyaráz bizonyos történelmi hézagokat. A politikai cenzúra azonban ismét működött, a Tetemrehívás című filmterv nem valósulhatott meg.
Szőts István életéről Péterffy András dokumentumfilm-rendező készített portréfilmet, és nagyon találóan jegyzi meg: „magatartásában, szellemiségében, a magyar kultúrához, nyelvhez, néprajzhoz való viszonyában – mi mindannyian Szőts István köpenyegéből bújtunk elő.” Szőts elkésett vigaszdíjként szinte minden hivatalos elismerést megkapott 1989 után. Bécsben, 1998. november 5-én hunyt el. A Farkasréti temetőben nyugszik, ahol bízvást az erdélyi havasokról álmodik.