Hirdetés

Az elmúlt években úgy tűnt, Magyarország konzervatív nemzet. De vajon mindig is így volt ez? Mikor lett divat a konzervativizmus?

Nem, ez bizonyára nem volt mindig így. A Fidesz, Orbán Viktor miniszterelnök kormánypártja csak azóta van hatalmon, hogy Magyarország felébredt kommunista álmából. A 2000-es évek szinte egészében a szocialisták voltak hatalmon, és Orbán második, 2010-es hatalomra kerülése sokban köszönhető a gyenge teljesítményüknek. 2006-ban a magyar sajtóhoz kiszivárgott egy titkos hangfelvétel, amelyen Gyurcsány Ferenc, akkori miniszterelnök azzal dicsekedett, hogy hazudott, hogy megnyerje az akkori országgyűlési választásokat. A kiszivárogtatás tömeges tüntetéseket váltott ki szerte Magyarországon, ami előrevetítette a Fidesz négy évvel későbbi győzelmét. És a konzervativizmus még akkor sem feltétlenül vált egyszer csak divatossá. Orbánnak a 2010-es évek elején a gazdaság jó vezetését kellett felmutatnia (rendbe tette például az ország megugró adósság- és hiányszintjét) ahhoz, hogy 2014-ben újraválasszák, és így tovább. 2010 óta négyszer újította meg kétharmados parlamenti többségét, és minden alkalommal a konzervatív kormányzás szilárd eredményeire támaszkodott: megbízható pénzügyi gazdálkodás, a gazdasági élénkítése, Magyarország helyének védelme a világszínpadon és a határain, a magyar gyermekek védelme az LMBTQAP+-indoktrinációtól – a többit ismeritek.

Milyen politikával hangsúlyozta a magyar jobboldal az európai progresszív hegemóniával szembeni harcát?

Kezdjük azzal, hogy kormányunk 2015-ben dobta oda a kesztyűt a baloldali dominanciájú Európai Unió (EU) ellen, amikor a szíriai polgárháború káoszát kihasználva Szerbián keresztül illegális migránsok tömegei áramlottak a Közel-Keletről Európába. Míg Angela Merkel, az EU akkori de facto vezetője tárt karokkal igyekezett fogadni őket, és kvóták alapján szétosztani őket a kontinensen, addig Orbán Viktor inkább az EU külső határát védte azzal, hogy szögesdrótkerítést emelt a Szerbiával közös határon. Azért tette ezt, mert a magyarok elutasítják Nyugat-Európa megoldási javaslatát a kontinensünket fenyegető demográfiai tél kezelésére: az illegális népvándorlást. Tudjuk, hogy a muszlim többségű társadalmakból ilyen nagy tömegben történő migráció hajlamos iszlám enklávékat létrehozni, amelyek nem hajlandók asszimilálódni, ezért inkább a hazai termékenységet támogatjuk. Emiatt azonban Brüsszelben és Nyugat-Európában azonnal rasszistának vagy iszlamofóbnak minősítettek bennünket – számunkra ez a politika pedig a józan észnek felelt meg. Megközelítésünkben mindig hangsúlyozzuk, hogy álláspontunk az illegális migráció és a háború elől az első biztonságos országban menedéket kérő személyek közötti egyértelmű különbségtételen alapul. Fontos megjegyezni, hogy szándékainkat nem a rasszizmus vagy az idegengyűlölet vezérli. Magyarország prioritásként kezeli határainak védelmét, miközben ezzel párhuzamosan jelentős humanitárius erőfeszítéseket is tesz. Büszkék vagyunk arra, hogy több mint egymillió Ukrajnából érkező embernek nyújtottunk segítséget és menedéket, és ezt a jövőben is folytatni fogjuk. Hadd emeljek ki egy másik esetet, amikor Magyarország szembement az EU progresszív konszenzusával. 2021-ben a magyar parlament olyan gyermekvédelmi törvényt fogadott el, amely megtiltja az LMBTQAP+-lobbinak, hogy szexuális felvilágosítást tartson iskoláinkban. A következő évben országos népszavazáson kérdeztük meg a magyarokat, hogy akarnak-e ilyen indoktrinációt az oktatásban, és a választók 92%-a nemet mondott. Ezekért a politikákért és még sok másért (mint például az igazságszolgáltatásunk és a külföldi, nem kormányzati szervezetekre vonatkozó törvények reformja) Brüsszel tekintélyelvű országnak bélyegzett minket („demokratikus visszaesés” a szakkifejezés), de mi nem engedelmeskedtünk – és nem is fogunk.
Az Ukrajnában zajló háború is jelentős vitaponttá vált Brüsszel és Budapest között, rávilágítva a növekedő szakadékra. Magyarország békepárti álláspontja a Nyugat geostratégiai víziójához igazodik, hiszen, aki valóban európai és transzatlanti érdekeket képvisel, az a békés megoldásokat helyezi előtérbe. Ez élesen rávilágít arra, hogy az Európai Unió intézményein belül nem törődnek igazán az európai polgárokkal. Az olyan sürgős intézkedések, mint az azonnali tűzszünet és a konstruktív béketárgyalások azonnali megkezdése, elengedhetetlenek. A mai világban az ilyen nézetek kifejezése és támogatása bátorságot és erőt igényel. Összefoglalva, szeretnék utalni Orbán Viktor magyar miniszterelnök szavaira, amelyeket az idei CPAC Hungary-n tartott beszédében mondott: „Nem a migrációra, nem a genderre, nem a háborúra”. Ez a kijelentés a magyar konzervatívok határozott álláspontját tükrözi.

Korábban már említettük a magyarországi konzervativizmus történelmi gyökereit és a politikai küzdelem sarkalatos pontjait, most térjünk rá a jogi dimenzióra. Mivel ön jogász, mi a véleménye a jog és a konzervativizmus kapcsolatáról?

A konzervatív jogászoknak és jogalkotóknak arra kell törekedniük, hogy a pozitív jogot (amit a könyvekben szereplő törvények szerint meg kell, vagy nem szabad megtenni) összehangolják a természetjoggal (amit az emberi értelem az ember természete alapján meg tud határozni, hogy mi a helyes vagy mi a helytelen). A progresszívek szándékosan igyekeztek szétválasztani a kettőt, és olyan jogrendet építettek ki, amelyben a helyes és helytelen dolgokat pusztán a könyvekben szereplő törvények határozzák meg. Egy ilyen, progresszív jogrendben a törvényhozók és a jogászok szuverének: egyedül ők határozzák meg, hogy a társadalom milyen irányba haladjon. A konzervatív jogászok és törvényhozók ezzel szemben egy magasabb rendű kötelességtudatnak és hagyománynak rendelték alá magukat. Ezen túlmenően a konzervatívoknak különösen oda kell figyelniük arra, hogy hagyják virágozni az egyes nyugati nemzetek sajátos politikai és jogi hagyományait, anélkül, hogy egy mindenre és mindenkire egyformán érvényes paradigmát próbálnának rájuk erőltetni, ahogyan azt a progresszívek az olyan multilaterális intézményeken keresztül, mint az EU, folyamatosan igyekeznek megtenni. Az angolok például a Magna Chartáig visszanyúló, tekintélyes alkotmányos hagyományokkal rendelkeznek. A magyarok sem különböznek ettől, az Aranybulla tavaly lett 800 éves. A progresszívek azonban el akarják törölni nyugati nemzeteink sajátos alkotmányos hagyományait egy egységes, kontinentális jogrend javára. Ez manapság a legnyilvánvalóbban a jogállamiságról szóló európai jelentésekben mutatkozik meg: míg a konzervatívok tudják, hogy minden ország maga találja ki a legjobb módját az igazságszolgáltatás irányításának, addig a progresszívek egységes igazságügyi rendet akarnak ráerőltetni egész Európára, és ezzel képesek a renitens országokat autokratikus országnak beállítani (Magyarországgal éppen ez történik).

Történelem, politika, jog… Elérkeztünk a hit fordulópontjához. Az Alapjogokért Központban Önök a keresztény társadalmi hagyományok fontosságát védik. Létezhet-e igazi politikai konzervativizmus a hiten kívül?

Hadd idézzem, amit Irving Kristol amerikai konzervatív értelmiségi mondott egy híres cikkében az azóta megszűnt The Public Interest című folyóiratnak 1980 körül, Ronald Reagan megválasztásának előestéjén: „A konzervativizmus három dologról szól, a következő sorrendben: vallás, nacionalizmus és gazdasági növekedés”. Miért helyezte Kristol a vallást az első helyre? Nos, egészen egyszerűen, a hit elválaszthatatlanul kapcsolódik egy nemzet identitásához és a nemzeti identitás pontosan az, amit a konzervatívoknak igyekezniük kell megőrizni és fenntartani. Konzervatívokként nem hiszünk abban, hogy a nemzeti identitást kizárólag olyan világi intézmények alakítják és formálják, mint a parlamentek és bíróságok. Azt a nemzet minden templomának és szentélyének oltárán is formálják. Magyarország történetesen egyedi eset, hiszen az ország nagyjából fele-fele arányban oszlik meg katolikusok és kálvinisták között. És mégis, a közös kereszténységünk központi szerepet játszott a magyar identitás kialakításában a történelem során, nemcsak az oszmán megszállók visszaverésében, akik egy teljesen idegen hitet akartak ráerőltetni, hanem a békeidőben is, amikor a magyarok nap mint nap keresztény Istenüket tisztelve tették a dolgukat.

Az előző kérdéshez kapcsolódóan a pozitivizmus egy sor ember alkotta jogot dicsőít, miközben megfeledkezik az Isten által az embernek adott alapvető jogokról. A konzervatívnak nem kellene-e mindenképpen örülnie a jogok eme előretörésének? Mi a hibája ennek a jogfundamentalista őrületnek?

Ez a kérdés, legalábbis részben, visszanyúlik a jogpozivitizmus és a természetjog megkülönböztetéséhez. Ahogyan az amerikaiak is intonálták a híres 1789-es Függetlenségi Nyilatkozatukban, mi, konzervatívok hisszük, hogy a jogokat nem az állam adja nekünk, hanem mint az isteni teremtés által létrehozott emberi lényeknek, a természetünkből fakadnak. A progresszív baloldal eközben azt a benyomást akarja kelteni, hogy a jogokat a politikai közösség adományozza nekünk, hogy ezzel az állam iránti tévedhetetlen hűséget teremtsen, amely így az egyént az állam igája alatt tartja alárendeltként. És ahogy a Nyilatkozat is hangoztatja, mi úgy hisszük, hogy ezek az Isten adta jogok az élet, a szabadság és a boldogságra való törekvés, ami azt jelenti, hogy minden egyén és minden család képes arra, hogy saját önmegvalósítását a saját belátása szerint keresse. Ez természetesen magában foglalja a szólás- és vallásszabadságot is. De nem foglalja magában az abortuszhoz való jogot, vagy azt a jogot, hogy mások gyermekeit az LMBTQAP+-ideológia torkukon történő leerőszkolásával indoktrináljuk.
Oakeshott megjegyezte, hogy konzervatívnak lenni annyi, mint az ismerőset előnyben részesíteni az ismeretlennel szemben, a tényt a titokzatossággal szemben, a ténylegeset a lehetségessel szemben, és a korlátok közé szorítottat a határtalannal szemben… Nem szorítja-e a konzervativizmust ez a szűk definíció a közömbösség vagy a nosztalgia mezejére? Megengedheti-e magának a konzervativizmus, hogy egy jobb világról álmodjon?
A nyugati konzervatívok sajnos hozzászoktak ahhoz, hogy képzeletbeli valóságokat építsenek, az egyetlen olyan birodalmat, ahol napirendjüket el lehet fogadtatni és érvényre lehet juttatni. Ez különösen igaz a konzervatívok fejben elképzelt világépítésére, amikor is ők alternatív világokat teremtenek maguknak, ahol a klímaváltozást csupán a jó szándékkal lehet kezelni, és ahol a konzervatív életstílus csentitésre megteremthető a kereszténység végváraiban. Valójában a konzervativizmus manapság a Nyugat nagy részén a tömeges migráció és az LMBTQAP+-forradalom előtti idők iránti nosztalgia kifejeződése. Mi Magyarországon azonban szeretnénk olyan jelzőfáklyaként világítani, ahol a konzervatív kormányzás mindig a választható opciók között marad. Ahelyett tehát, hogy egyszerűen egy letűnt korszak után vágyakoznánk, az egymást követő választásokon elegendő többséget szereztünk ahhoz, hogy a valóságban is megvalósítsuk a programunkat, és ezáltal inspirációs forrássá legyünk számos konzervatívnak, messze földön is. Tehát igen, a konzervativizmus még mindig megengedheti magának, hogy egy jobb világról álmodozzon!

Néhány hete Magyarország adott otthont a CPAC konferenciának. Mi az eredménye ennek a találkozónak? Lehet-e Budapest az európai konzervativizmus világítótornya?

Az idén május 4-5-én megrendezett CPAC sikere minden elképzelésünket felülmúlta. 2000 vendéget, köztük 400 nemzetközi vendéget és 90 előadót láttunk vendégül. Mint emlékezhetnek, a rendezvényt az „Együtt erő vagyunk!” mottóval rendeztük meg, mert mint tudják, a globális liberalizmus elszánt, hogy elszigetelje Magyarországot, mert országunk nem hajlandó meghajolni az woke-csőcselék előtt. Ezért most nagyobb szükségünk van szövetségesekre, mint valaha. Ezeket a szövetségeket – pártok, agytrösztök és kormányok, akik osztják a mi elképzeléseinket – a CPAC-en mutattuk be, hogy bebizonyítsuk, a hagyományos hiedelmekkel ellentétben, képesek vagyunk nemzetközi szövetségeket kötni. Szeretjük ezt így megfogalmazni: a CPAC segít megvalósítani a progresszívek legrosszabb rémálmát, a jobboldali erők nemzetközi együttműködését. Természetesen, azt szeretnénk, ha Budapest találkozási pont lenne a világ konzervatívjai számára, hogy idejöjjenek és inspirációt merítsenek Magyarország sikereiből, hogy átvegyék azt, ami a saját országuknak megfelel, és annak valamilyen változatát megvalósítsák.

Befejezésül: néha azt sugallják, hogy a konzervatívok soraiban kevés a remény. Ön szerint meg lehet „fertőzni” Európát a hagyományokhoz való visszatéréssel?

A remény eredendően az emberi természethez kötődik, a kérdés az, hogy a konzervatívoknak manapság miben kellene reménykedniük. Egyesek szerint csak abban reménykedhetünk, hogy megéljük Rod Dreher, amerikai író és budapesti lakos által híressé tett benedeki opciót, vagyis visszavonulunk a keresztény gyakorlat biztonságos enklávéiba, ahol a gyerekeinket megvédhetjük az LMBTQAP+-indoktrinációtól, a céltalan és atomizáló liberalizmustól és a városi bizonytalanságtól. Magyarország egy másfajta reményt képvisel: azt, hogy a konzervatív menetrendet a választók többsége által támogatott nemzeti parlamentekben lehet törvénybe lehet iktatni, ahol egy reményvesztett kisebbség nem zárkózik el a valós élettől. Ha hajlandóak eljönni hozzánk és inspirációt meríteni a mi eredményeinkből, akkor Magyarország megmutatja a nyugati konzervatívoknak, hogy még mindig van lehetőség arra, hogy megváltoztassák e reményvesztett állapotot. Megvan a képességünk arra, hogy hatékonyan lépjünk fel a baloldal hegemón törekvéseivel szemben. Ennek meggyőző példája a tavalyi választások eredménye. Annak ellenére, hogy a magyar származású milliárdos, Soros György által bőkezűen finanszírozott Nyílt Társadalom hálózathoz tartozó civil szervezetek segítségével finanszírozott egységes ellenzékkel kellett szembenéznünk, és a nemzetbiztonsági vizsgálatok által feltártak szerint jelentős illegális kampányadományokat kaptak az Egyesült Államokból, mégsem tudták megszerezni a győzelmet. Ez az állapot a remény jelenlétének valódi bizonyítékául szolgál még a kihívást jelentő körülmények között is. Rávilágít arra, hogy a látszólag leküzdhetetlennek tűnő esélyek ellenére is lehet pozitív eredményeket elérni. Emlékeztet arra, hogy a rugalmasság, az elszántság és az ügybe vetett hit képes legyőzni a látszólag leküzdhetetlen kihívásokat, és ez optimizmusra ad okot a jövőre nézve.

(forrás)

Korábban írtuk