Kiss Gergely: Együtt mindent megoldottunk
Ezek voltunk mi
Egy mozdulat mögött több ezer óra megfeszített edzés áll, egy mondat mögött számtalan történet húzódik meg. Nemcsak egy aranygeneráció, jóval több annál. Ezért a tizenkét évet felölelő, zsinórban három olimpiai győzelmet bemutató A nemzet aranyai mozifilm is jóval több mint egy pólófilm. A sikerkorszak meghatározó játékosával, a háromszoros olimpia bajnok Kiss Gergellyel beszélgettünk a róluk szóló alkotás sajtóvetítése után.
– Ez a két és fél órás mozifilm menyire adja vissza életének azt a sikeres több mint egy évtizedét?
– Azt hiszem, ennél töményebb tizenkét év nem lesz az életemben. Ebben az időszakban a válogatott mellett ott volt a klubélet, az egyetemi diploma megszerzése, a családalapítás. Tényleg hihetetlenül intenzív évtized. Ha a következő tizenkét évemre gondolok, szeretnék továbbra is minőséget képviselni, jó dolgokat véghezvinni, átadni a fiatal generációnak és a családoknak a sport iránti elkötelezettséget.
– Érzésben személy szerint mit adott ez a film? Néha megemelkedett a pulzusa, ahogy nézte például az athéni döntő pillanatait? Átjött az a hangulat a mozivásznon, amiben része volt, és amit együtt megéltek?
– Nehéz válaszolni a kérdésre, mert tanácsadóként is részt vettem a készítésében, ezért sokszor láttam sok részt belőle, így elfogultság is van bennem. Eleve 110 órás beszélgetésanyagból indultunk, négy óránál tartottak, amikor azon gondolkodtak, mit kéne még kivenni. Ebből kellett egy mozifilmet készíteni. Minden pillanatnak megvan a varázsa, minden mondatnak, mindegy, melyik csapattársam mondta. Mindennek megvan a maga helye. Nagyon vegyes és nagyon tömény, amit átéltem, mert egy gondolat mögött számtalan történet, több ezer mondat, sok száz összekacsintás van, egy mozdulat bevágása mögött több hónapnyi munka, több ezer óra edzés, kétely és bosszúság. Óriási szeretet és meghatottság van bennem a csapattársaim iránt. És ott van Tibor esete… Nagyon nehezen fogalmazható meg, milyen érzés, hogy mellette lehetsz valakinek, aki a hétmilliárd ember közül is kimagasló képességekkel és személyiséggel bírt.
– Elhangzik a filmben egy mondat, miszerint „abban a pillanatban, amikor nem vagy benne a csapatban, az nehéz…”. Benedek Tibor már nem lehet benne a csapatban. Azt gondolom, a film tökéletesen visszaadja az ő meghatározó szerepét és személyiségét.
– Valamilyen szinten lehetetlen nélküle létezni. Sok szép, boldog és vidám emlék köt hozzá minket. Ez is egy feladat: értékelni az együtt eltöltött időt. Ha a filmben lévő mondatra kanyarodunk vissza, abból a szempontból szerencsésnek mondhatom magam, hogy amikor akartam, a válogatott tagja voltam, ezért ezt a fajta hiányérzetet nem éltem át, csak két kisebb műtét miatt hagytam ki 2010-ben egy időszakot. Amit pedig Tibor egy év alatt tett a válogatottba való visszatérését követően teljesítményben, emberségben és emberi kiválóságra való törekvésben, azt más csak szeretné akár húsz év alatt is megtenni.
– Mennyire mutat a film reális képet önökről? Lehet ez a magyar legendákról szóló motivációs film?
– Remélem, pozitív, motivációs film lesz, és Soprontól Nyíregyházáig számtalan sportoló megnézi, mert ezek voltunk mi. Az évek alatt előfordultak viták és ellentétek, de soha nem volt veszekedés, gyűlölködés, és mi ebben emelkedtünk ki a többiek közül. Tizenkét év alatt még két ember sem tud veszekedés nélkül együtt élni, közösségben szinte lehetetlen, mi megoldottuk. Hibák előfordultak, hibázott Dénes, hibázott a csapat és mindannyian egyénileg is. Elhangzottak rossz mondatok, voltak rossz döntések. Az egy nagy hazugság, hogy mindig minden rendben van, olyan nem létezik egy csapatnál, de egy sportolónál sem. A lényeg mégiscsak az, hogy együtt mindent megoldottunk és mindenen túlléptünk. Egerszegi Krisztina mondta, hogy azt kell megtanulni, hányszor kell felállni minden egyes nap.
– A filmből is az jött át, és az évek alatt önnel készített interjúkból is, hogy mindig pozitív személyiség volt. Ha már a mélypontoknál tartottunk, azért előfordult ilyen a válogatott pályafutásában?
– Nekem is volt mélypontom, csalódásaim, magamban, társban, edzőben, sok mindenkiben, de ez az emberi élet természetes része. Ha éveken keresztül együtt vagy a pároddal, mindennap olyan, amilyennek elképzelted, mindig tökéletes? Nyilván nem. Egy csapat sem olyan, mint ahogy fiatalon elképzeltem, még akkor sem, ha mindenben felülmúlta a várakozásaimat. Amikor tizenévesen kitűztem magam elé, hogy olimpiai bajnok akarok lenni, nem tudtam, mi kell hozzá, milyen nehéz út vezet el addig, azt meg pláne nem sejtettem, hogy többször is megnyerhetem az olimpiát. Milliószor előfordult, hogy fel akartam adni, de ezek mindig csak pillanatok voltak. Amikor úszod a tizenhetedik száz métert időre, egy konditermi edzés után, ahol száz kilókkal súlyzóztál, leszakad a hátad, görcsöl a vádlid, hányingered van, akkor úgy érzed a hossz végén, hogy kimászol a medencéből, és elköszönsz örökre. Aztán meglátod, hogy a társaid is szenvednek, de ráfordulnak a következő hosszra, s akkor mész te is tovább, és az a pillanat, amikor feladtad volna, már el is szállt. A sport erre tanít meg. Sajnos sok emberen látom, hogy a legkisebb nehézség után feladja: kapcsolatot, munkát, bármit. Nem küzdenek, inkább váltanak. Benne van az emberi életben a feladás. A sportban erre egy szint után nincs lehetőséged, meg kell tanulnod legyőzni a nehézségeket. Szerintem az élet is erről szól. Eljöhet az a pillanat, amikor valami nem működik, de előtte át kell gondolni, honnan indultunk, mi kötött minket össze. Egy csapatnál sem biztos, hogy a társam a legjobb barátom is. Nagyon sok olyan csapatról tudunk, ahol az emberi kapcsolatok nem voltak erősek, a Chicago Bulls sikerkorszakáról készített filmet ha megnézzük, azért elég sok problémára fény derül, mégis nyertek együtt hat bajnoki címet. Nekünk az volt az erőnk, hogy nemcsak csapatként működtünk, hanem mellette nagyon jó bajtársak is voltunk.
– Mi lehet a legnagyobb tanulsága ennek a filmnek?
– Azt remélem, arra jönnek rá a nézők, hogy Magyarországnak van egy olyan közössége, amelyik származást, identitást, gondolkodást, mindent félretett, és szerette, tisztelte egymást tizenkét éven át. Teljesen különbözőek vagyunk, az élet alapvető dolgaihoz is különböző a viszonyunk, de alázattal, empátiával tudtunk együttműködni, megvolt a bajtársias szeretet, amivel a többi csapat fölé nőttünk. A győzelmekben benne volt, hogy mi többek vagyunk, mint egy közösség. Ha csak minden közösség ennyit vinne magával a film megnézését követően, akkor sokkal kiválóbb ország lehetne Magyarország.
– Elhangzik egy mondat a filmben, ami a csapat erejére és sikerére vonatkozott: „Senki nem akart kitűnni…” Mégis mindannyian kitűntek. Csapatként és egyénileg is maradandót alkottak.
– Ez volt a titka az egész rendszernek. Mert közösen végezzük el a munka kilencven százalékát, de amikor tíz százalékban rád van szükség, megnyered a meccset a csapatnak, majd jön a következő játékos és a következő, így épült fel a mi rendszerünk. Tudtunk homogén közösségként együttműködni, nem akartunk önző módon kitűnni, de amikor a vízben kellett az egyéni teljesítmény, akkor igen. Soha nem tudtam tisztelni azokat, akik egyénként akarnak kitűnni tetoválással, frizurával, nagy pofával, botrányokkal. Ott, a medencében mutasd meg mindennap, hogy mennyire vagy jó csapattárs. Mert amikor nem megy, akkor is hozol egy jó átlagot, és kiváló társ vagy a többiek mellett, amikor pedig megy, megnyered a többieknek a meccset. Nálunk mindenki ezt hozta, ezért beszélhetünk így erről a korszakról, és ezért készülhet rólunk egy ilyen film.
– A nemzet aranyai több lehet egy sportfilmnél?
– Ez a film több mint egy sportfilm. Ebben hiszek, ezt állítom, és remélem, minden néző így fogja érezni. A magyar népnek, magyar ajkúaknak szerte a világban sokkal többet jelent majd.
Senki nem akart kitűnni, mégis mindegyikük legendává vált
Megskalpolt körték, elcsattant pofonok, becsempészett rekesz sör és a római légió. Győzelmek, bukások, veszteségek, humor. Történet huszonegy játékosról és egy kapitányról, akik többek voltak egy csapatnál, és ezáltal mindenki fölé emelkedtek. Tizenkét év sikertörténete több különböző szemszögből. A nemzet aranyai címmel készült egész estés mozifilm a vízilabda-válogatott aranykorszakáról.
Egy két és fél órás mozifilm már önmagában is hosszúnak tűnik, a sport témakörében még inkább; ha a vízilabdáról szól, talán kiegyeznénk négy negyedben. Ha viszont egy meghatározó évtized történelmi sikereit nézzük, ez a 149 perc eléggé szűkös lehet. Főleg, hogy minket, magyarokat szerte a világon büszkeséggel tölt el, amit egy csapatnyi férfi a medencében alkotott. Ennek a világverő együttesnek a története túlmutat a sport keretein, és többet ad, mint gondolnánk. A nemzet aranyai nemcsak azoknak szól, akik szeretik a vízilabdát, és nyomon követték a Kemény-csapat életét, hanem azoknak is, akik szinte soha nem is láttak pólómeccset, és nem érdekli őket a sport, mert az alkotók nem sportdokumentumfilmet akartak készíteni, hanem elmesélni egy történetet. Ez a film egy közösség erejéről szól, a szeretetről, a bajtársiasságról, az egymásért való küzdelemről. Olyan szereplőkről, akiknek a feladás soha nem volt az életük, mentalitásuk része, hanem minden nehézségen együtt átjutva érték el a közös céljukat.
A mozifilm rendezője és producere, Zákonyi S. Tamás a sydney-i olimpiai győzelmet követően kezdte kísérni a pólóválogatottat – két évtizeden keresztül. Összesen kétszáz óra forgatott anyag állt a stáb rendelkezésére úgy, hogy a szereplőkkel készült interjúkat két éve kezdték el rögzíteni. Csak a beszélgetések száztíz órát tettek ki. Ebből lett a két és fél órás mozi, ami egy pillanatra sem veszíti el a nézőt, olyannyira fogva tartja, hogy úgy érezhetjük, ott vagyunk az uszodában, részei lettünk a csapatnak. Érzelmi hullámvasút, megrendítő és felemelő pillanatokkal, őszinte emberi vallomásokkal és végtelen humorral. Hiába ismerjük az elért eredményeket, mégis izgalommal nézi az ember az olimpiai döntők drámai másodperceit, mert a többtucatszor látott jeleneteket megelőzik a visszaemlékezések, ami teljesen más képet fest egy-egy momentumról. A 21 olimpiai bajnok játékos és Kemény Dénes szövetségi kapitány sem ugyanúgy látták az eseményeket. Ahány ember, annyi különféle megélés, látásmód, és ennek bemutatása nemcsak többet ad a nézőnek, hanem jobban felértékeli az amúgy is elismert eredményt.
Mondhatnánk, hogy hazabeszél az ember, és elfogult a sajátjaival, de a film másik erőssége, hogy az 1997–2008 közötti időszak meghatározó ellenfeleit is megszólaltatja: jugoszláv, szerb, olasz, spanyol, amerikai játékosok és edzők is vallottak arról, mit gondolnak az aranygenerációról. Lehettek a legnagyobb riválisok, megható hallgatni, milyen elismeréssel és tisztelettel nyilatkoztak a magyar csapatról, külön kiemelhetjük az olaszok szövetségi kapitányát, Alessandro Campagnát és az amerikaiak játékosát, Tony Azevedót, aki annak ellenére tekinti hőseinek a magyarokat, hogy a pekingi döntőben pont tőlük szenvedett vereséget. Kiderül az is, hogy a szerbek klasszisának, Vujasinovićnak a térde hogyan találkozott össze Molnár Tamás orrával. Felidézik a híres vagy néha hírhedt magyar–szerb összecsapásokat, és őszintén vallanak a legendás athéni döntőről is.
– Nem számít, mit nyertünk, nekem az számít, hogy velük játszhattam egy csapatban – hangzik el a kétszeres olimpiai bajnok kapustól, Gergely Istvántól. Ez az egy mondat is kifejezi, mennyit jelentettek és jelentenek a mai napig egymásnak. És ebben a csapatban külön helyet foglalt el Benedek Tibor, a kapitányuk, a vezetőjük. Amikor épp nem volt a válogatott tagja, a hiányát akkor is nehezen viselték. Szívszorító hallgatni a róla szóló történeteket – magyaroktól és a külföldiektől egyaránt – és látni az archív felvételeken a nyilatkozatait, a jellegzetes mosolyát és a mozdulatait a vízben. Benedek Tibor nélkül a csapat sem ugyanaz, de a felfogása, a szellemisége itt marad.
A feszültséget, izgalmat és a lelkileg megrendítő pillanatokat ügyesen hidalja át a filmben a humor. Mert azért kár tagadni, ettől a csapattól a poénok sem álltak távol. Biros Péter arckifejezései és reakciói is megérnének egy kisfilmet. Ha az ember hallott is egy-két sztorit korábban, a visszaemlékezések még többet hozzáadnak a történetekhez. Szállodát „helyszínelés” helyszínévé alakítani, egy tucat körtét megskalpolni, sorsdöntő meccsre készülve rekesz söröket becsempészni a szövetségi kapitány tudta nélkül (spoiler: nem sikerült)…
A film ugyanakkor nem hallgatja el a mélypontokat, feszültségeket, elbukott döntőket sem, mert a tizenkét évben a győzelmek mellett vereségek is előfordultak. Ha nem is fordít rá nagyobb figyelmet, nem szépíti meg azt az időszakot. Összességében elmondható, ez a film mindenkinek ad valami útravalót, elgondolkodtat, megnevettet, meghat és büszkeséggel tölt el.
Egy magyar csapat mindenki fölé emelkedett. A győzelmek után Kemény Dénes általában a vacsoráig engedte örülni a fiúkat, a szövetségi kapitány talán elnézi, ha ezúttal kicsit tovább tart az ünneplés. A nemzet aranyai április 20-tól látható a mozikban.