Fotó: Vogt Gergely/Demokrata
Hirdetés

A XIX. század végén a testmozgás népszerűsége ugrásszerűen megnőtt. Ennek egyik legfőbb oka volt, hogy az állam rájött, az egészségmegőrzés jóval olcsóbb, mint a gyógyítás, ezért kormányzati politikává vált a sport támogatása, aminek keretében a vállalatokat arra ösztönözték, hogy önálló egyesületeket hozzanak létre. Az egykori csepeli iparmágnás, Weiss Manfréd gyáróriásának testedző köre (WMTK) 1912-ben alakult meg, a 30-as években pedig már saját sportteleppel büszkélkedhetett.

Értékes hagyaték – és amivé lett

A tíz hektáron elterülő, nagystadionnal, három edzőpályával és sportcsarnokkal rendelkező komplexum sokáig Közép-Európa legmodernebb létesítményének számított, ahol nemcsak sport­eseményeket, hanem kulturális rendezvényeket is tartottak, a Nemzeti Színház együttese például rendszeres fellépő volt itt. A WMTK néhány év alatt felzárkózott a nagy múltú klubokhoz, és az ország egyik legeredményesebb egyesüle­tévé vált. Történelme során húsz olimpiai, 68 világ- és 47 Európa-bajnokot adott a világnak, sportolóinak sorából olyan hírességek kerültek ki, mint az Aranycsapat két legendás alakja, Czibor Zoltán és Tóth II. József, Balczó András és Németh Ferenc öttusázók, Kőbán Rita és Horváth Csaba kajakosok, Kolonics György kenus, valamint az egyetlen szabadfogásúbirkózó-világbajnokunk, Kovács István.

A futballcsapat, amely a 40-es, 50-es években élte virágkorát, még a 80-as években is az élbolyba tartozott. Fennállása során négy bajnoki címet nyert, az egyiket 1948-ban, hazai pályán. A Ferencvárossal vívott sorsdöntő mérkőzésen a nézőcsúcs is megdőlt: a házigazdák győzelmével záródó meccset közel 34 ezer ember követte a helyszínen. A zöld-fehérek különvonatokat indítottak vidékről az eseményre, az aréna állítólag úgy megtelt, hogy a drukkerek egy része már a partvonalon állt, mások a fákon csüngtek. A rendszerváltás aztán rányomta bélyegét az ipari nagyvállalatra, azzal együtt pedig Csepel sportéletére is. A gyár lassacskán megszűnt, így a focicsapatnak állandó pénzügyi problémákkal kellett szembenéznie. Hiába talált szponzorokat, a tőlük kapott támogatás csak a fennmaradáshoz volt elegendő, így aztán az együttes 1997-ben búcsúzni kényszerült az NB I.-től. A többi szakosztály hasonló sorsra jutott, nem csoda, hogy a nagy múltú klub mára teljesen eltűnt a köztudatból.

A 90-es évek közepén történt még egy kísérlet a felélesztésére: jelentős felújítási munkálatok kezdődtek a helyszínen. Ekkor készült el például az a futópálya, amit az atléták ma is használnak. A változások több szakosztályvezetőben is reményt keltettek, a labdarúgók akkori vezetője, Farkas Péter például egy interjúban azt nyilatkozta, szívesen végignézne a helyszínen egy Bajnokok Ligája-döntőt, ha pedig a Magyar Labdarúgó Szövetség úgy látja, alkalmas a stadion egy olimpiai selejtező lebonyolítására, akkor annak is örömmel lesznek a házigazdái. Az elképzelésekből persze semmi nem valósult meg, az idő vasfoga pedig továbbra sem kímélte a Béke téri sporttelepet, így amikor üzemeltetése és karbantartása már terhessé vált a balliberális többségű önkormányzatnak, 2005-ben a Hollandi úti kajak-kenu és a Gubacsi hídnál lévő evezősteleppel együtt átpasszolták egy ingatlanfejlesztőnek.

Fotó: Vogt Gergely/Demokrata
Korábban írtuk

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

A komplexum az Indotek Group birtokába került, aminek tulajdonosai kizárólag üzleti szempontokat akartak érvényesíteni, Csepel baloldali politikusai pedig asszisztáltak ehhez, ingyen adták át a három értékes telephelyet. A kerület élén 2010-ben bekövetkezett vezetőváltás azonban keresztülhúzta a tulajdonos számításait, a komplexumra vonatkozó változtatási tilalom miatt kialakult patthelyzet pedig végül megtörte őt: a Németh Szilárd vezette Kozma István Birkózó Akadémia Alapítvány nemrégiben megvásárolhatta a mostanra teljesen lepusztított sporttelepet, valamint az említett Duna-parti létesítményeket.

Fotó: Vogt Gergely/Demokrata

A magyar Pripjaty

A Béke téri központban lesújtó látvány fogadja a betérőt. Az elhagyatott Bajnokok Csarnokába egy félhomályban úszó, dohos folyosón jutunk el. Áram még akad, fűtés és meleg víz azonban szinte már sehol sincs a telepen. Pedig az ajtóra kifüggesztett kiírás szerint a pandémia előtt még tartottak itt edzéseket.

Az 1950-ben épült, színpaddal is ellátott, közel kétezer ember befogadására alkalmas terem állapota elkeserítő, a plafonon szinte nincs egy négyzetcentiméternyi ép felület, az ablakok olyan koszosak, hogy nem lehet átlátni rajtuk, mindez azonban közel sem olyan lehangoló, mint az a kép, ami a hallban tárul a szemünk elé. Az előtérben lévő hatalmas csillárnak hűlt helye, a gondnok azt mondja, korábban a mennyezettel együtt leszakadt. Egyetlen hibátlannak tűnő elem van a helyiségben: a Csepel adta olimpiai bajnokok nevét is megörökítő márványtábla a falon – talán ez tartja egyben az egész épületet.

A futballstadion előterében lévő vitrinben gondosan elhelyezett kupák, érmek és fényképek bizonyítják, hogy egykor pezsgett itt az élet. Ma már szó sincs erről. A stadiont használják ugyan még, sötétedés után azonban biztos, hogy senki nem tartózkodik az arénában, a reflektorok ugyanis rég felmondták a szolgálatot. A rekortánpálya lassan csak a gátfutóknak biztosít terepet, a fák gyökerei és a csapadék ugyanis annyira tönkretették, hogy hullámai helyenként a tízcentis magasságot is elérik. A lelátó fedett része omlásveszély miatt lezárva, de valószínűleg egyébként sem kapkodnának két kézzel az ide szóló jegyekért: a focicsapat jelenleg a budapesti első osztályban játszik, ami országos szinten a negyedosztálynak felel meg. A Csepel SC centenáriumi évében, 2012-ben kezdeményezték, hogy Tóth II. Józsefről nevezzék el a stadiont, de az akkor 81 éves legenda a kialakult körülmények miatt tiltakozott ez ellen.

Az egykori birkózócsarnok bejáratánál lévő szemétkupacok, a betört ablakok és a bent lévő óriási rendetlenség arról árulkodik, ide már jó ideje senki nem tette be a lábát, legalábbis azok közül, akik egykor rendeltetésszerűen használták az épületet. Az öltözőkben nemcsak elnyűtt sporteszközök hevernek a földön, hanem irtózatos mennyiségű hulladék: az üres palackoktól kezdve a csokoládépapírig minden megtalálható itt. Az öltözőknél már csak az edzőterem van rosszabb állapotban. Itt az időn kívül emberi kéz is pusztított. A falon egy bevásárlókocsi fémkosarával védett kamera látható, ám minden bizonnyal már csak „díszként” funkcionál, az elkövetők nyakon csípésére több mint valószínű, hogy alkalmatlan.

A telepen lévő egykori sportszálló korábban hajléktalanok és drogosok tanyája volt, mára szerencsére ilyen szempontból megtisztult, ám a mocsok és a rendetlenség itt is hatalmas. Leszakított, földön heverő csapok, elfeslett matracok, összetört szekrények – ha nem tudná az ember, a látvány alapján nehéz lenne kitalálni, mi volt az épület eredeti funkciója. Az egykori recepciós­pulton persze nyomokban még megtalálható a múlt egy-egy emléke: az akciós Hubertust hirdető tábla alapján sejteni lehet, mivel töltötték idejüket a hotel utolsó vendégei.

Fotó: Vogt Gergely/Demokrata

Feltámadás

Németh Szilárd honvédelmi államtitkár, a Magyar Birkózó Szövetség elnöke és a Kozma István Magyar Birkózó Akadémia alapítója közel 15 éven át küzdött azért, hogy a százezer négyzetméternyi, nagy múltú sportkomplexum teljes mértékben megtarthassa eredeti funkcióját. A gazdát cserélt Csepel Sport Club Alapítvány vezetői az egykori sikeregyesület újjáépítése érdekében a jelenleg működő szakosztályokkal tárgyalnak, illetve a leromlott állagú sporttelep állapotát mérik fel. A felújítással, hasznosítással kapcsolatban talán már egy éven belül is lesznek konkrét tervek, az egész projekt azonban akár tíz évet is felölelhet.

Az új vezetőség nem csupán versenyekben gondolkodik, hanem a diák- és szabadidősportra is szeretne koncentrálni, első lépésként azonban a sportolás feltételeit igyekszik megteremteni. Az biztos, hogy hosszú, rögös út vezet a célig, ám a tulajdoni viszonyok megváltozása garancia arra, hogy a komplexumot a jövőben ne a kerület torzójaként emlegessék, hanem a főváros egy újabb ékköve, a magyar sport egy újabb modern, minden igényt kielégítő bázisa legyen.